Állunk a parton. Kiszolgáltatva a reménytelen tehetetlenségnek. Szaladgálunk minden helyre, amit csak el tudunk képzelni. Sikertelenül. A kaszinó nincs zárva, de kiröhögtek és igyekeztek minél hamarabb az ajtón kívülre tessékelni, ha már nem akarunk egyebet: ez nem az ő dolguk.
– De telefon csak van? Hívjon valakit! A vízi mentőket. Gúnyos mosoly.
– Mentőt!
– Ugyan minek? Ők nem úsznak.
– A rendőrséget.
– Nincs rendbontás. Nem hívhatom. Úgyse tudnának mit tenni.
– Én felhívom…
– Jó ötlet. De innen nem!
Már mérgesen taszigálnak kifele ölemben a kislányommal.
A virágárusnak ugyan semmi köze hozzá, bár sajnálja azt az embert.
Megyünk egy másik üzletbe. Előadjuk a tényállást. Kitódulnak az ajtó elé az elárusítók, mert vevő úgysincs. Sajnálkoznak. Nézik. Nézzük. Igaz. Messze a Fekete-tengerben a part felé úszik valaki. Csak a feje látszik ki, ahogy hullámokat ver a víz. Jól úszik. Mégis kétségbeesett küzdelem ez a tengerrel. Valahányszor odáig ér, ahol a partról visszairamló hullám összeütközik a tengerről kifelé igyekvővel, azt már nem tudja leküzdeni, elhagyja az ereje, és a víz visszaviszi a nyílt tengerre. Egyet pihen a víz tetején, majd megint nekilódul.
– Ma is megfulladt valaki – áll majd az újságban.
– Tegyünk valamit! Hívjuk fel valahogy a vízimentőket! Önök itt dolgoznak, nem tudnak egy telefonszámot?
– Neem.
– Nem is ismernek valakit közülük?
– Neem. Senkit. Ők nem állandó alkalmazottak. Jönnek pár hétre, s mennek. De ők maguk is idénymunkások. Nem ismerősök itt.
– A központjukat?
– Ott nincs senki most. Be van zárva. Értse meg! Nem tehetünk semmit. Nem kellett volna ilyenkor kimennie a tengerre, amikor nincs ott vízimentő.
– Hogyhogy nincs ott mindig valaki?
– Délután ötig vannak. Addig, amíg a csónakjuk is kinn van a parton. Azután ne számítsanak önök sem senkire.
– Miért nem írják ezt ki minden szállodában?!
– Az ő dolguk. Mi itt dolgozunk.
Gondolatban biztatom az úszót, nem bírok elszakadni a korláttól. Az egyik alkalmazott, aki azt mondta, mégis felhívott valakit, és intézkednek, odajön és este 8 felé vallomást tesz. Senkit sem hívott fel, csak azt mondta, hogy megnyugodjam. Nincs kit felhívni.
Utolsó pillantást vetek a hullámverte szerencsétlenre, aki most valószínűleg hanyatt fekve pihen, s tovavonszolom a bensőmben háborúzó, méltatlankodással vegyes tehetetlenségemet.
KONSTANCA – múlt század második fele
Hozzászólások