Mellette templom, mögötte rendőrség, szemben vele cipőbolt. Mit keresel itt, kőszarvas? Milyen akarat hozott ide, milyen rövid ész felejtett itt?
Gyakran járok arra, ritkán állok meg. Minek? Parkocska zúzott kővel, csenevész fű, két mélázó utcapad. A villamos zörömböl, az autók tülkölnek. A minap feltámadt bennem a lelkiismeret, vagy az, amit egyszerűen kíváncsiságnak neveznek. Észrevettem és megközelítettem azt a „berovátkolt kődarabot”, ami a parkocska közepén… emelkedett, heverészett? Szerénykedett.
Akkor láttam meg, hogy szarvas. Faragott kőszarvas. Talán felállni, talán pihenni készül. Talán haldoklik. Vagy az a tarsolylemezre vert aranyszarvas volna a formasugalló rokona, amelyet övekre, vagy akár pólókra is fölfestenek? Közelhajoltam, aztán körbejártam, végül melléguggoltam. Hadd bámuljanak a villamosból.
Meg is érintettem ujjheggyel, érdes mészkő, kemény és durva anyag, nem lehetett könnyű ezt a követ megfaragni. És kicsi, kisebb, mint egy valódi szarvas. Egy igazi. Talán – de ezt már gondolni is alig merem – talán valami nagyobbat akart faragni a szobrász, és az álnok kő kettéhasadt. Kapuszegletkőnek sajnálta átminősíteni, ezért a megkisebbedett kőből faragott valamit, valami mást, mint amit akart? Egy szarvast… Szarvast, amelyik összehúzza magát, meglapul a parkközépen, a nyakát is behúzza. Csak az agancsát, igen, azt feltartja, az pompásan bontakozik ki ott felül. Mintha megfordult volna a balga mészkő körül a világ: szarvasagancs helyett az agancs szarvasa lett belőle.
Néztem távolról, nézem közelről… hát nem vagy gyönyörű vad, szarvas barátom. Ha bronzból volnál, újraöntenének, ha élő szarvas holt bőre volnál, nem tennének közszemlére múzeumjárók örömére. De így, hogy egy mértékletes kőből vagy, így megmaradhatsz a zajos kis sarki parkban.
Az agancsodat újra megsimítom, azért ez derék munka, a görbületek és a rovátkák művészkézre vallanak. Olyan, mint a valódi agancs? Dehogy, olyan, ahogy a teremtő megálmodta egykor azt a szarvast, amelyik a paradicsomkertben lakott. Minden szarvasok ősapját. Amelyik az agancsában valami mást is hordoz, nemcsak szivacsos csontot, nemcsak selymes, vékony bőrt, nemcsak… nem vagyok a preparálás szakértője. Azt a többletet hordozza, amelytől a szarvas – szarvas lesz, az erdők királya, s amely – talán öntudatlanul – a nemes méltóságot viseli magán. Miközben az agancs persze akadály, beleakad bizalmaskodó fűzgallyba, rátekeredik kötekedő folyondár. És az agancs ott van fegyverül, ha éppen fegyver kell a nemes vadnak, fenyegető fellépés a méltóságnak. Az agancs gond, az agancs felelősség, bár ezt csak az agancsosok tudják. Az agancs nélküliek – vannak ilyenek is egypáran – irigylik és gúnyolják, végül pedig letagadják az agancsot.
Te viseled, akár még büszkén is, pedig, hej, nehéz a kőből faragott szarvasagancs. Lerogysz, lepihensz, talán időnként a fűre hajtod agancsos fejedet. Mire gondolsz ilyenkor? Hogy inkább másnak adta volna teremtőd (vagy kőbe faragód) ezt a súlyos fejdíszt? Azért ilyet csak a bánat óráin gondolhatsz, esős őszi estén, amikor vecsernyére harangoznak a szomszédban, amikor újabb járőr-kocsi indul bevetésre, és a cipőbolt redőnyét nagy robajjal lehúzzák.
Meglesnélek kora éjszakákon, vajon akkor is ilyen megadó vagy, fáradt és szelíd? Vagy megrázod a fejdíszt, mint a rengetegben tenné húsvér rokonod? Hogy végre érezzed, elérkezett a szarvasok órája, az agancsosok ideje? Vagy fölidézed azt a kegyeleti szeptemberi órát, amelyet szarvasbőgésnek neveznek a vadászok, a mesemondók és a bátor erdőjárók? Amelytől megborsózik a bátortalanok háta, mert tudják, hogy bőgés idején a szarvas… Eh, nem tudnak semmit. Csak félnek a tudástól, félnek a nagyszerű agancstól, a nagyszerű agancsostól.
S talán bizony még azzal a csodaszarvassal is rokonságban vagy, amelyik – hej, de régen is volt! – errefelé csalogatta, sodorta a járókelők őseit. Aztán – látod –, mi lett a vége?! Te ott heversz haldokolva az egykedvűségtől egy zsivajos budai parkban, én pedig, egy az ide csalogatottak – ide sodortak közül itt guggolok – nagy szégyennel, kis bátorsággal – egy kőből kivájt szobrocska előtt. És beszélek hozzá, vagy beszélnék inkább, ha a villamos, a rendőrautó el nem nyelné a hangomat, a tülekedés pedig fel nem itatná a tétova gondolatokat.
De azért ez mégis így van jól! A szarvasok heverjenek, és őrizzék a kőbe zárt titkokat, a járókelők pedig guggoljanak melléjük és kezdjenek gondolkodni – ha némán, ha apró szóval is.
Meddig él egy szarvas – kérdezem magamtól, tőled hiába kérdezném, nem tudod, mi a meddig, mi az élet. Bizonyosan rövidebb ideig, mint az emberek, a meddig-et kérdezők. Te azt kérdezheted talán, meddig él az ember, de okos választ bizony aligha kaphatnál tőlük. A legtöbb járókelő tovább él, mint a legtöbb szarvas. Bizony… És mindketten megkérdezhetnénk (mi a szarvasoktól, vagy ők mitőlünk), hogy meddig élnek a kövek. Nehéz dolog ez, mert – mondhatnám – a kő csak látszólag él, és életében is csak kő marad. Talán addig él, amíg a vonásai, a belevésett rovátkák elhitetik, hogy szarvas él benne, hogy ember él benne. Aztán, ha elfogy a kőről a szarvasagancs, ha elfogy az emberarc, a kő sem él tovább. Torzó lesz belőle, kavics, visszasápad az arcnélküliek világába. Ne kérdezd, mikor történik meg ez, neked szépen rovátkolt agancsod van, a lábad, kis patád is szépen feszül és nyújtózik oldaladnál. A kő tovább él, mint a szarvas, mint az ember…
Most mennem kell, de nyugodtan megyek, tudom, ha legközelebb erre járok, te akkor is várni fogsz, méltóságra emelt aganccsal, pihenésre kinyújtott lábbal. Mintha arra biztatnál, markoljam meg lábad szárát, érintsem meg agancskoronádat, ahogy barátok között szokás…
Hozzászólások