Havat seperek a kapum előtt. Tavaly ilyenkor már virágoztak az almafák (ma reggel dobta ki egyéves fotómat a fész), most pedig, március közepén, még mindig havazik. Szemközt Lujzi, a szomszédasszony is seper. Úgy látszik felgyógyult a covidból. Vagy az nem ő volt? Na, mindegy, majd ő is elkapja. Azt mondják előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie rajta, némelyeknek kétszer is. Átköszönök Lujzinak, de nem hallja. Seperek tovább, de hirtelen görcs áll be a jobb vállamba. Így sem rossz. Legalább szünetet tarthatok, s egy kicsit eldiskurálok a szomszédasszonnyal.
– Seperünk, seperünk – szólítom meg ismét, most már hangosabban, mert a köztünk lévő úttesten sűrűn furikáznak le-fel a francos verdák.
Most már ő is abbahagyja a seprést és sokáig hunyorog felém, mint aki nem jön rá, ki is szól hozzá. Aztán megenyhülve int, hogy most már oké, felismert.
– Rég nem láttalak, szomszédasszony, beteg voltál? Mert én is. Két hetet nyomtam az ágyat, azt hittem elpucolok. De szerencsémre jó kezekbe kerültem. Éjjel-nappal vigyázkodott valaki, nehogy valamelyik oxigénes kütyü bemondja az unalmast s aztán megfulladjon a beteg. Nem kell elhinni mindent, amit itt-ott a médiában elpletykálnak: hogy élelemre csak nyolc lejt utal ki fejenként az állam, hogy ágyhoz kötözik a beteget s ott hagyják a piszkában, meg hogy napokig színét sem látni egy orvosnak. Hát én ilyesmit nem észleltem, pedig mondom, jó sokáig pusztítottam a kórház kenyerét. Sőt, a három hónap leteltével, teljesen ingyenes volt az utófelmérés is. Épp tegnap voltam a tüdőkórházban. Megröntgeneztek, vért vettek, egy fiatal doki alaposan megvizsgált, s mondta, hogy két nap múlva ímélen küldik majd az eredményt. Szóval ha – ne adj isten – téged is megkörnyékezne a vírus, cseppet se félj, most már minden olajozottan működik.
Miután egy bazinagy teherautó elhúz előttem, várom, hogy Lujzi is megszólal, mert tényleg kíváncsi vagyok, hová tűnt el az utóbbi időben. De már nincs ott, mintha elnyelte volna a kapu előtti hatalmas hókupac. Egy darabig még téblábalok, hátha csak beszaladt valamiért, de hiába meresztgetem a szemem, nem jön vissza. Mindig is különc teremtés volt, de azt nem vártam volna tőle, hogy csak úgy, szó nélkül faképnél hagyjon. Mesélem is később az uramnak az esetet: biztosan valamikor összezördültünk, de én arra már nem emlékszem.
– Dehogy zördültetek – mondja elnéző mosollyal –, te arra nem emlékszel, hogy Lujzi tavaly júniusban meghalt.
Hozzászólások