Belém kócol egy régi hang,
s élesztget a derengő világra.
A hajnal még ott remeg
a szemhéjamon, űzött álmok
menekülnek ólomsúlyuk alatt,
mert az üde Idő pöröl velük,
s mert a nap már fent kúszik
a lankásokon, és fülembe sóhajt
valaki a tavaszi zsolozsmák között.

Hajdanszép dalokat kódolna
újra, csak ez a fullasztó éjszaka
múlna, a szívem is olyan zajos,
de érintésed ölelő alom, s mirhás
melege ajándékul leheli be
körülöttem az e világi hideget.

Útvesztős erdők, mihaszna
válaszok között még parázsló
vágyakba fullasztjuk a jelent,
s testünk feszülő rostjaiból,
hite hagyott lelkünk rémületéből
még kiizzadjuk valóságunk
kérgesült igaztalanságát.

Nesz pihen mellkasom bal felén,
az én kesze-kusza szívdobbanásom
sem zavarja meg, s hallgatva
szuszogásod egyenletességét,
e magunk kivájta szűk és egyetlen
folyosón átmenekítjük egymást
egymásnak a mába.

Megosztás

Tweet