Már az ezerkilencszáznegyvenes éveket írtuk, amikor az Ural szomszédságából visszavezényelték Tóth Ferenc katona, lovas századost. Meglepetésként érte, hogy már nem előre kell menni, hanem lassan visszavonulunk. Ez a visszavonulás némi reményt adott számára, hiszen visszafelé egyet jelentett a hazafelé iránnyal.
Nem tudja megmondani, mióta várt már erre a parancsra, amely most bekövetkezett. Huszonhárom éves volt, reménye volt arra, hogy majd saját életet kezdhet odahaza, a falujában.
A visszafele út keserves volt, a tél kegyetlen, csak a hideg maradt meg belőle, semmi más. Szinte centiről centire haladtak visszafelé. A Kárpátokon átvergődve, már a tavasz illata köszöntötte őt és csapatát. A lovak is fáradtak voltak, a katonákba a lélek szinte már csak hálni járt. Nem tudták, mikor lesz ennek vége, és meddig kell még hátrafelé jönniük, hogy végre otthonra leljenek.
Már április volt, amikor Debrecen közelébe értek. Itt valami különös szellő csapta meg Tóth Ferencet, szabadulni akart, szaladni innen a nem messzire lévő kis falujába. Innen vonult be úgy harmincnyolcban. Azóta eltelt öt év, borzalmasan soknak tűnt.
Ahogy haladt a csapat az országúton, egyre határozottabban fogalmazódott meg benne.
– Innen le kell lépni! – hogyan azt még nem tudta, de biztos volt benne, megteszi. Csak ült a bakon és nézelődött. Mindenfelé szántóföldek. Az egyes területeket, a mezsgyéket hosszú fasorok választották el egymástól. Némelyik mellett földút is volt, hogy a beljebb lévő földeket meglehessen közelíteni.
Már erősen szürkült, amikor egy olyan elágazás-féléhez értek. Megálltak, pihenni kell, nekik is, meg a lovaknak is. Tóth Ferenc érezte, itt a lehetőség, hogy lelépjen. Nem szólt a társának, intett, hogy a kisdolgát kell elintéznie. Az csak bólintott egyet és ült a bakon magába fordulva, kedvetlenül. Leszállt a kocsiról, a közeli bokrosba vette útját, és ahogy odaért, ment is tovább. Célba vette egy távoli fasor végét. A gyaloglás először könnyűnek tűnt, de ahogy távolodott, a sártól egyre nehezebben tudott menni.
– Csak gyerünk! Kitartás! – mondta magának és egyre távolodott az otthagyott szekértől. Arra megpróbált ügyelni, hogy kissé kelet, de inkább dél irányba menjen. Sejtette, hogy a falujának arra kell lennie. Apjával párszor járt Debrecenben, olyan vásár-félén. Az utakat szegélyező fákat megjegyezte, mert tulajdonképpen az úton csak a fák voltak érdekesek. Az Alföld lapossága más látnivalót nem produkált. Már vagy három órát gyalogolhatott, érzete, távol került a főúttól. Síri csend uralta a tájat, meg az esti szürkület sötétbe hajló állapotát. Megállt, nincs értelme ebben a sötétben tovább menni, úgy döntött, megvárja a hajnalt.
Keresett egy száraz helyet egy fa tövében. Leült és a hátát a fának támasztotta. Nem kellett sokáig várnia, egyszerűen elaludt. Már pirkadt, amikor felébredt. Körülnézett, a táj csendes, talán madárcsicsergést vélt hallani. Semmi mozgás, pedig alaposan körbejáratta tekintetét.
– Indulni kell! – mondta önmagának. Aztán megfogalmazta, hogy az úttól távol kell tartania magát. Könnyen megkérdeznék: – Maga katona, mit keres itt? Nem is tudja, mit válaszolna rá hirtelen. A fasorok, a dűlőutak lehetnek a támpontok, meg az égtáj, amely szerinte észak-északnyugat irányt parancsolt számára.
Az elhatározását igyekezett betartani. Egész nap gyalogolt, már este lett, mikor egy olyan útelágazást pillantott meg távolról, ahol az apjával, kocsival mentek Debrecenbe. – Ez jó támpont! – mondta és hozzátette: innen már nincs messze a faluja. – Ha minden jól megy, még az éj leple alatt hazaérek! – biztatta magát. Egy kis szusszanásra megállt. Összeszedte gondolatait. – Most már nincs megállás, még az éjszaka sötétsége alatt haza kell érnem. Nem találkozhatok senkivel! Óvatosan, körültekintően! – foglalta össze önmagának.
Elindult a helyesnek vélt úton. Most is a földutakat, mezsgyéket választotta. Azokon biztosan, ilyenkor senki sem kódorog. Minek is, hiszen éjszaka van, alszanak. Ment határozottan, nem kímélve önmagát.
A gyér holdvilágítás, mintha neki kedvezne, mert a holdat felhők takarták. Nem teljesen összefüggően, néhol nagy lyukakon időnként kikandikált. Ilyenkor, mint egy lámpás mutatta számára az út lehetőségét. Tóth Ferenc katona, pedig csak gyalogolt. Már úgy érezte, biztosan éjfél elmúlhatott. Ha így halad, olyan hajnali három, négy óra körül eléri a faluját és még észrevétlenül hazaosonhat. Csak ne találkozzon senkivel, mert akkor vége mindennek! –Katonaszökevénnyé változtam! – most állapította meg csak ezt a fogalmat. Nem lett idegesebb, tisztában volt vele, ha elkapják, mi várhat rá. De már elege volt ebből az öldöklő, örökösen vonulgató seregből – összegezte.
Már megint gyalogolt vagy két órát, lehetett olyan hajnali három óra. A keleti horizont alján már világosabb volt az égbolt. A lyukacsos felhők között kibújt Hold megvilágította faluja apró templomának tornyát.
– Ez az én falum! – kiáltott fel hangosan örömében. Csendre intette magát, valószínű nem hallotta senki, de fő az óvatosság.
Odaért a falu szélső házához. Ezen az utcán végig kell mennie, aztán lesz egy kis utca, annak a végén van a nagymama háza. Oda megy először, majd a mama elmegy az öregekhez, apjához, hogy elmondja a hírt.
A nagymama háza egy eléggé kicsi ház volt, legalábbis utcafrontról tekintve. Fehérre meszelve. Vagy az ötödik ház lehetett, de Tóth Ferencnek, amíg odaért, olyan érzése volt, mintha időtlen időkig kellett volna gyalogolnia, hogy odaérjen. Halkan megkoptatta az ablakot, nem is kellett sokat várnia, a nagymama arca jelent meg. Rémület ült ki az arcára, kezével a szájához kapott, minta tudta volna, most egy szó, egy sikoly végzetes lehet. Kinyitotta a bejárati ajtót, megölelték egymást.
– Gyere! Gyere! Gyorsan! – mondta és szinte húzta be a konyhába. Zavartnak látszott, annyit mondott hitelen: – Hogy kerülsz ide? Szabadságon vagy? – ötlött fel benne a kérdés. Tóth Feri egy kicsit később válaszolt, hagyva időt a gondolkodásra. – Mama! Nem szabadság ez! – mondta tagoltan. – Egyszerűen, meglógtam!
– Jaj, fiam, ebből nagy baj lehet! – sopánkodott a nagymama. – Igen, az! – intette nyugalomra a remegni kezdő nagymamát.
– Mostantól senkinek egy szót sem. Nem vagyok itthon. Ha kérdik, a fronton harcolok, Nem látott senki! – tette még hozzá és tényleg abban bízott, hogy idefelé, nem látta senki.
A nagymama észjárása rutinos volt. Gyorsan felfogta a helyzet fonákságát, veszélyét. Mondta is:
– Gyere, mindjárt abba a hátsó kamrába megyünk, ahol a terményt raktározzunk. Oda ritkában megy az ember. Van ott egy kis fekhely is – mondta a nagymama kissé izgatottan és már is tolta Ferenc unokáját a belső helyiség felé. Tóth Ferenc belépett abba a bizonyos belső kamrába. A falon volt egy négyszögletes lyuk, olyan szellőzés céljából. Nem volt nagyobb, mint egy egész tégla, mégis jól beszűrődött a kinti világítás. Oldalt egy dikó-féle, melyen lehetett aludni. Még egy szék is volt, igaz, a háttámlája már régen kitört. Volt ott még egy nagy fahordó, kerti szerszámok, egy kézi permetező puttony, meg zsákok, melyben kukorica, meg búza volt. Csak a fehér fal világított. Körülnézett, a nagymama egy kis élelemmel jelent meg. – Egyél fiam! – mondta, aztán pihenjél! Majd elmegyek apádékhoz.
– Csak óvatosan, semmi feltűnés. Ezt mondja meg nekik is. Úgy csináljanak mindent, mintha nem történt volna semmi!
Ezt erélyesen mondta és a nagymamával megismételtette. Evet egy keveset, aztán lefeküdt. Úgy gondolta, itt biztonságban van, talán nem történik semmi. Számolgatni kezdett, ez a visszavonulás még eltarthat pár hónapig, aztán talán vége lesz ennek az értelmetlen cécónak. Aztán szabad lesz.
Este meglátogatta az apja. Szomorúnak látszott. Az óvatosságot ismét megbeszélték, az öreg megígérte, erre ügyelni fog. Anyja reggel jött el, mintha a nagymamát látogatná. Így teltek a napok, lassan, szinte mozdulatlanul. Csak a Tóth család volt feszült, de ebből egy szikrányit sem mutathattak. Tudták, a helyzet nagyon veszélyes. Megint eltelt három nap. Úgy érezték, talán minden rendben lesz.
A negyedik nap a kocsma előtt megállt egy katonai dzsip. Orosz katonák voltak rajta, felfegyverkezve. Egy tiszt volt a parancsnok, meg három katona. Kérdezősködtek: – Dezertőr? Dezertőr? Aki sofőr volt, még azt is kérdezte, tört magyarsággal: – Szökevény? Szökevény? A körülállók némán csóválták a fejüket. Aztán várakoztak egy kicsit és végighajtottak a falu főutcáján, majd elmentek.
A hír futótűzként terjedt, szökevényeket keresnek!
Ez a hír az öreg Tóth Ferenchez is eljutott. Komor arcot vágott és fiára gondolt, talán sikerül neki, ez a remény éltette. Aztán az is megfordult a fejébe, mi van akkor, ha elkapják? Az a ház kiskamrája talán biztonságos, vagy mégse? De mi lehet tenni? Kétségek között vergődött ezekben a napokban.
Aztán eljött az a bizonyos tizedik nap. A már említett dzsip keringett a faluban. Az utcákon végigfutott, néhol megálltak, bementek a házba, végig kutatták. Aztán folytatták megint, egyre idegesebben. Már délután három óra lehetett, amikor megálltak a nagymama házánál. A tiszt bement az udvarra és kérdezte a közbe kijött nagymamát:
– Dezertőr? Dezertőr? – nem várt választ, intett a katonáknak, akik bementek a házba. Hosszú néma, csendes szünet következett. Nem mozdult semmi, még a levegő sem mozgott.
Aztán harsány kiabálások között két katona kivezette Tóth Ferenc katonát. Aki megtört fehér arccal nézett az udvaron állókra.
– Dokument? – kérdezte idegesen a parancsnok. Még intett is a kezével, hogy gyorsabban. Tóth Ferenc nem válaszolt, nem kereste azt a bizonyos dokumentumot, csak állt lehorgasztott fejjel. A harmadik katona megjelent az udvaron, kezében a levetett katonai ruhák. Itt a bizonyíték! Itt a vég!
– Dezertőr! – ordított a parancsnok és elővette pisztolyát. Arca eltorzult, tobzódó düh uralta el a testét, a fegyvert Tóth Ferencre fogta és ekkor eldördült az első lövés. Aztán még egyet lőtt, de már előtte Tóth Ferenc a földre rogyott, hanyatt vágódott.
A nagymama sírva rohant az unokájához. A katonák kimentek az utcára és beszálltak a dzsipbe és szinte hangtalanul, motorzúgás nélkül eltűntek.
A lövések hallatszottak az egész faluban. A napi rohangálás azzal a katonai dzsippel szinte megfélemlített mindenkit. Az utcákon semmi mozgás, nem lehet tudni, hol mi történt, tanúk így nem is léteztek.
Már késő este lett, amikor a nagymama átment az öreg Tóthoz és elmondta, mi történt. A hirtelen jött félelem, meg fájdalom miatt még gondolkodni sem tudtak. Most aztán mitévők legyenek? Temetőben való temetésről szó sem lehet, még azt is titokban kell tartani, hogy a fiúk így járt. Inkább azt mondják, elment, mert üldözték. Arra nincs tanú, hogy lelőtték. A nagymama nem tanú! De mit csináljanak a holttesttel?
– Minél hamarabb el kell temetni! – mondta az öreg Tóth. – De hová? – volt a következő kérdés. – Ott a telken, a nagymama házánál! – volt a döntés. – Mikor? – Minél előbb.
Tóth Ferenc, a halott katona fia holtestét, bevonszolta a házba. Az öreg Tóth kiment a kertbe. A kúttól, olyan húsz méterre volt egy olyan füves terület. – Ez jó lesz! – mondta önmagának. Aztán az általa kijelölt helyen felszedte a gyeptéglákat. – Ezzel majd befedjük! – rögzült benne. Ásót és lapátot hozott és amint beesteledett, óvatosan elkezdett dolgozni. Hajnalra kész volt a sírhely. Koporsóra már nem volt idő. Zsákokat terített a sír aljába. Bele vonszolta fiát, Tóth Ferencet. Zsákokat rakott még a testére és beföldelte. A gyeptéglákat pedig szépen sorban a kiásott, majd betemetett gödör nyílását eltakarva, összeillesztette. Nem látszott semmi, híre sem volt, hogy ott egy eltemetett halott fekszik. Ez a hely innentől kezdve névtelenné vált, csak páran tudták a valós igazságot.
Nem járhattak a temetőbe, ott a kisháznál néha megálltak a kijelölt helyen és emlékeztek. Egy elejtett virág jelezte, hogy valamelyikük ott járt.
A néma, szótlan emlékezés hosszú időszaka következett. Nem beszéltek a fiúkról. Ha valaki megkérdezte, mi van vele. A válasz. – Kint van a fronton. Néha szokott írni egy lapot. Ezzel teljes volt a válsz.
Aztán a naptár lapjai a megszokott módon peregtek. A háborúnak is vége lett. Új idők jöttek. A nagymama is meghalt. Őt a temetőbe temették, férje sírja mellé. A kis ház üresen állt, éveken át. Tudták ezt a környékbeli gyerekek, mert néha az ablakok céltáblaként működtek. A parittyák kövei, meg a dobálódzás kavicsai nem kímélték. Ősszel, amikor már minden csendesebbre fordult, az öreg Tóth befoltozta a nyílásokat, lemezzel, deszkával, vagy éppen kartonpapírra, hogy majd a téli hidegek ne fussanak át az egész lakáson.
Tóthéknak három gyerekük született. A most tragikusan meghalt Tóth Ferenc katonának még két húga is volt. Ők messze elkerültek a faluból, évente kétszer-háromszor látogattak csak haza. Részesei lettek a tragédiának, de a máshol lakás nem emlékeztette őket mindennap, mintha a faluban laktak volna. Ettől a különös családi tragédiától megint eltelt vagy harminc év és az öreg Tóth is a temetőbe vágyott, csak Marika, a felesége éldegélt a családi házban.
A ritka családi összejövetelek, amikor a lányok, meg a három unoka is egyszerre hazalátogattak, minden alkalommal szóba került a nagymama üresen álló háza és itt mindig megjegyezték az elföldelt holtat is.
– El kellene adni! – volt az egyértelmű válasz.
– De ki venné meg? Hiszen ennyi év után mindenki tudja, hogy Feri bátyánk csontjai ott vannak a földben – érvelt az egyik testvér.
– Talán újra kellene temetni, a temetőbe! – mondták összegzésképpen. – Exhumálni kellene. Persze engedély kell, meg pénz – állapították meg a hivatalos verziót.
Aztán erre a –„jó volna” – megállapításra újból rárakódtak az évek. Többször szóba került, de tulajdonképpen nem történt semmi.
Aztán eljött az a nap is, amikor Tóth néni, Marika is meghalt. Nyolcvan évet ért meg. A temetés után a rokonság halotti tört ült és az emlékezés, az általános beszélgetés fonalába bekerül a nagymama háza, meg ez a szülői ház is. – Mi legyen vele? A lányok nem akartak hazaköltözni, így a várakozás állapotában maradt minden.
Két ház emlékeztette arra a falubelieket, hogy élt itt két család, amely kényszerült átélni és elviselni a háború okozta tragédiát. Aztán ezzel kellett élni, amíg csak éltek. Kitörölhetetlen seb, láthatatlan hegei éktelenkedtek lelkükben.
Aztán jött az idő nagy boronája és elsimított mindent. A szülői házat eladták. Megvette egy házaspár, akik Romániából települtek át. A nagymama házára is vevő került. Nem helyi, egy idegen, aki akkor még nem ismerte az ott történteket. Az egyik unoka hozta a vevőt, aki jó érzésű tekintettel szemlélte a házat és a hozzá tartozó kertet a gyeptéglás területtel.
Hozzászólások