Apa hallgatott ebéd közben. Csak a kávénál töprengett oda anyának egy halk mondatot: – Azt beszélik, medve jár a környéken.
– Medve?
– Medve.
– Itt még sose járt medve.
– Nem is itt, benn a Börzsönyben.
A két gyerek feszülten figyelt, Palkó a Jankó szemét vizslatta.
– Hiszem, ha látom… – mormolta anya.
– Akkor már baj van… – mormolta apa.
– Bár már látnám! – lelkendezett Palkó és Jankó.
– Eredj leckét írni! – szólt a szülői parancs.
Este bekopogtak, hogy az iskolában szülői értekezlet lesz. Potyka tanár úr gondterhelten morzsolgatta a homlokát: – A medvéről már biztosan hallottak, tisztelt szülők. Erről a mi medvénkről… – Azért zavarba jött a mi medvénk miatt. – A medve ugyebár komoly vadállat. És a gyerekek, hm, ők meg szeretik a medvét, ugyebár.
– A medvét ki kell lőni, tanár úr! – harsant fel egy nagy vadász hírében álló apuka.
– A medvét meg kell szelídíteni, tanár úr! – szólt selymesen az óvónéni hangja.
– A medvét be kell fogni, és ketrecben mutogatni. Az jó pénzt hoz! – lelkesedett egy mutatványos mindentudó.
Az értekezlet nem határozott semmit, a szülők nagy óvatosan indultak haza. A falak mentén osontak, előre meg hátra sandítottak. Volt, aki előhúzta a bugylibicskát, volt, aki az öklét próbálta a tenyerén. Az asszonyok a táskájukban maradt uzsonnát morzsolták, hátha szükség lesz rá, esetleg…
Otthon apa közölte: – Körözést adtak ki, és megfigyelő állást alakítottak ki…
– Hol, hol? – kapott a szón lihegve Palkó.
– A Hideghegy alatt, meg a Fekete-patak kanyarjában. És a rendőrség meg a katonák… – de a mondat végét apa elharapta.
Anya sóhajtott: – Szegény szénégetők.
Jankó felhördült: – Szegény medve. De hiszen még nem is látták! Csak a talpa nyomát!
Palkó harcias volt: – Éppen elég! Az egy veszedelmes vadállat. Az ilyet… – elhallgatott, csak keze mozdulata mutatta, mit kell tenni az ilyennel.
Vacsora után a két fiú tervet készített, Palkó azt mondta: haditervet, Jankó azt mondta: béketervet. Palkó a füzete utolsó oldalára lerajzolt egy ágaskodó vérmedvét, amint magasba emeli Potyka tanár urat. Jankó nagy bokrot rajzolt, meg egy hársfát (ő mondta, hogy az a fa hárs).
– Ez mi! – kérdezte Palkó. – Hol itt a medve?
– A bokor mögött.
– Te, Jankó, megvan még az a puska, a sörétes?
– Fenn a padláson, beszőtték a pókok.
– És egy csúzli? Én láttam olyan csúzlit, ami ötven méterről halál pontosan célba talál.
– A csúzli nem fegyver, meg az ötven méter nem távolság.
– Holnap megpróbáljuk – suttogta Palkó, és a szeme villogott.
Másnap az iskola csupa izgalom volt. Lafaty néni beüzent, hogy Lali fiának fáj a torka, nem mehet iskolába. Bátor Bencéék váratlanul elutaztak Dunaremetére. Csörgő Gergőt bezárták a szerszámoskamrába, mert meg akart szökni otthonról, most az iskoláig hallatszott, ahogy dörömböl. Potyka tanár úr óvatosan ki-kilesett az ablakon.
Palkó vadászokat és hajtókat toborzott az osztályban. Megkérdezte, van-e valakinél otthon kelepce, csapda vagy medveverem. Mondta Sanda Potyi, hogy náluk farkasverem van, de azt apuka nem engedi elvinni. Palkó mondta, az nem is jó, a farkasverem kicsi. Jankó azt kérdezte, van-e dobja valakinek vagy trombitája. A dob hangjára a medve előrohan, a trombita hangjára pedig elszalad. Talpas Tibi egy kis sípot ajánlott fel, de annak a cincogása az ajtóig alig hallatszott. Potyka tanár úr aznap hamarabb fejezte be az órát. Minden gyereket külön kísért haza és adott át a szülői karokba.
– Tegnap este látták – töprengett apa –, de csak a két szemét.
A két fiú szeme felcsillant, rákérdeztek: – És hol látták?
– Hát, arra, a Kocsonyás-rétnél. Aztán gyorsan eltűnt – tette hozzá apa sietve. De a Kocsonyás-rét csak egy kőhajításnyira volt az alvégtől.
– És merre tűnt el? – kérdezték a fiúk izgatottan.
– Eltűnt… észak felé. Dehogy, dehogy, éppen hogy délnek. Abban a zegzugos bozótosban. Apa zavarban volt, a fiúk összenéztek. Délután nagy hallgatás volt otthon, és nagy matatás. A fiúk jöttek-mentek, egyik a pincébe meg a padlásra, a másik a spájzba meg a fáskamrába. Nem szóltak egymáshoz sem.
Másnap az iskola kapuján táblát találtak: Medveszünet. Este beszélték, hogy megint látták a medvét. – Ott ólálkodott, már ahogy a medvék szoktak. Szimatolt, meg egy kicsit brummogott is, azon a rémes hangján. – Aki mesélte, nevetett és összeborzongott.
Következő reggel Palkó összeszedte csapatát. tervet eszeltek: – Harmadik napja nem láttuk enni, már biztosan legyengült. – Biztosan… – feleltek a fiúk és bólogattak. Palkó kérdezett: – Hoztál kötelet? – Hoztam. – És te ollót? – Ollót? – Hogy levágjuk a körmét, miután megkötöztük. – Én hoztam ollót, meg reszelőt is, a medve körme éles. – Azért volt velük csúzli is, duplagumis, meg fejenként kétzsebnyi kavics, jó lapos, ami messzire száll, és közben pörög a levegőben. Eloszoltak a Kocsonyás-rét szélén, azért nem túl messze egymástól, jobb a biztonság. Palkó középen fészkelte be magát egy sombokor tövéhez. Jobbjával a csúzlit próbálgatta, baljában egy hálót szorongatott.
Jankó a Csalitos-völgy felé indult egymagában. Apró zsákocska himbálózott a vállán. Halkan dünnyögött, de ezt csak ő hallotta. Leült a Csalitosnál, innen belátott az erdőszélre is, a völgybe is. Ott mintha valami… A bokrok bólogattak, pedig szellő se rezdült. Jankó abbahagyta a dünnyögést, még a lélegzetét is visszafogta. A zsákocskát a földre tette, kibontotta, elővett belőle egy fa tálacskát. Forgatta a kezében, otthon gyümölcsöt tartottak benne, lekvárt. A közelben észrevett egy fatönköt, lapos volt a teteje, talán hársfa állhatott rajta hajdanában.
Jankó odaosont a tönkhöz, a tálkát a közepére állította. Elnézett az erdőszél felé, egy áfonyabokor megrezdült, az ágai hajladoztak. Jankó a zsákocskába nyúlt, de félszemét az áfonyán tartotta. Korsót emelt ki a zsákból, leemelte a korsó tetejét, beleszimatolt. Aztán a tönk fölé hajolt, a tálacska fölé, és a korsót a szájával lefelé fordította. A korsóból lassan méz kezdett csorogni. Illata belepte a Csalitost, az erdőszélet, bizonyosan az áfonyabokorig is eljutott.
A méz utolsó cseppig kicsorgott a korsóból, a tálacska színültig megtelt vele. Jankó a korsót visszarakta a zsákjába, a zsákot a vállára emelte, és elhúzódott visszafelé. Talán húsz lépés után elérte a csalitos szélét, ott lassan lehasalt a magas fűbe. A fatönk mellett, a tálacska mellett mintha gömbölyödött volna valami. Olyan medveforma. Két mellső lábával átölelte a fatönköt, nyelvét a mézbe mártotta, két szeme elégedetten csillogott. Utolsó falatig elnyalta a mézet, aztán meghengergőzött a fűben és visszaindult az erdő felé.
Amikor a medve eltűnt, Jankó is fölkelt, elindult a falu felé, hátra-hátranézett. Otthon a zsákocskát visszaakasztotta a spájzba, az üres üveget a polcok alá tuszkolta. A tálacskáról nem esett szó. Palkó haragos hangulatban ért haza, egy szót sem szólt senkihez, a csúzliját a lim-lomok közé hajította.
Apa valami hosszú mondatba kezdett: – Azt beszélik, mintha már nem volna olyan nagy a veszély… – Jankó felnevetett az asztal mellett: – Nem persze! Hiszen ma délutánig valóban… mackó járt a Börzsönyben!
Hozzászólások