Búcsú Bánki Judit Hagnertől (1939–2024) • Hetedhéthatár

Napi aktuál

Búcsú Bánki Judit Hagnertől (1939–2024)

 

Bánki Judit Hagner

Bánki Judit Hagner szobrászművész, szerzőtárs, a Káplár László Jó Ember Díj szobor formában megjelenítője február 12-én hajnalban a Hetedhéthatár égi szerkesztőségébe költözött. A több mint két évtizedes barátságunkat viszi tovább a Jó Ember Díj bronz szobra, Judit Hagner így fizikailag is köztünk marad alkotása révén.

Bánki Judit Hagner elindult Dombóvárról, ott érettségizett 1957-ben, a Gőgös Ignác Gimnáziumban, majd Gödöllő, Ibafa, Pécs következett, végül egy nagy lépéssel Németországba került, Wetzlarba, amikor Ludwig Hagner felesége lett. A művészet mindig ott volt körülötte: akkor is, amikor még gyermekként írni kezdett Dombóváron, akkor is, amikor Ibafán népművelő volt, akkor is, amikor újságírást tanult Pécsen, valamint filozófiát, pszichológiát, irodalomesztétikát hallgatott. És leginkább akkor ölelte

.

körül a művészet, amikor – Németországban, 1982-ben, már mint Bánki Judit Hagner – a kezébe vett egy darab agyagot, és az azonnal szoborrá formálódott ujjai között. A történet szinte hihetetlen… De hogy mégis igaz, azt a kisplasztikái és köztéri szobrai bizonyítják.

Judit és az agyag jókor találkozott: sorsszerűen akkor, amikor már sok mindent megtapasztalt, és ami szoborrá formázva kívánkozott ki keze alól. Talán ezért nem volt szüksége mesterekre, kivéve egyet: Varga Imrét, akinek mesteriskoláján részt vett Salzburgban, 1989-ben, amikor már hét éve készítette szobrait. Mindvégig egyetlen mesterének tartotta Varga Imrét, nagy tisztelettel beszélve róla.

A szobrász kisplasztikai alkotásai az elmúlt évtizedekben megjárták Németország több városát, Wetzlar, Düsseldorf, Nürnberg, Stuttgart, Berlin, Essen galériáit, Arnsburg kolostorát, és voltak Párizsban, többször is, valamint Franciaország más tájain is, továbbá Szentpétervárott, Bécsben, és persze Magyarországon is: Pécsen kívül Budapesten, Dombóváron, Gödöllőn, Szigligeten, Balatonbogláron, Szigetváron, Sárváron. Köztéri szobrai Németország több városában megtalálhatók.

.

Kisbalázs György, írói nevén Bogádi Kis György Judit Hagner 2002-es pécsi kiállításának megnyitóján mondta a következőket Nőt Béla és Ilona Műhelygalériájában: „Bánki Judit Hagner művészetében az alázat forrása, tárgya, a szentség: az Ember. Előtte, érte, miatta és vele együtt hajol a földig naponta wetzlari műtermében, és mutatja meg ezer alakban mindazt, amit meglátott benne: a nagyságot, a tisztaságot, az örömöt, a reményt, az együvé tartozás vágyát, az egymásra utaltság terhének bensőséges szépségét, a jóságot.”

A 2007-es wetzlari kiállítás-megnyitó meghívójáról dr. Elen Markgraf művészettörténész szavait idézem, amelyek összecsengnek Bogádi Kis György soraival: „Már első szobrainál az emberi érzés és gondolat kifejezése olyan erővel mutatkozott meg, mint ma. »Az agyag a második anyanyelvem« – hangzik a művésznő vallomása, aki elutasít minden mesterségeset, minden utánzást, és kizárólag saját érzései azok, amelyek munkája során vezetik, s melyeket a szó legszorosabb értelmében »agyagba gyúr«. Judit Hagner első kiállítása óta – amely 1984-ben, ugyancsak Wetzlarban volt – konzekvensen megtartotta művészi kézjegyét, de ebben a stílusban továbbfejlesztette és témakörét kiszélesítette.

Az ijfú Goethe Wetzlarban

Változatlan maradt művészetének központja: az Ember ábrázolása. A nehéz élet nyomait magukon viselők, a boldogság rövid pillanatait átélők, kétség, harag, öröm megjelenése és jogos léte képviselik az emberközpontúságot munkáiban. Judit Hagnernek sikerült érdeklődést, megértést, szimpátiát ébreszteni a szemlélőkben. Nemzetközi elismerése jogos és megalapozott.” – írta a művészettörténész.

Judit Hagner a 2010. évi pécsi kiállítás megnyitóján

Bandi Szabolcs a 2010-es pécsi kiállításról írta: „Ahogy a gyöngyhalász lemerül a tenger fenekére, hogy akár élete kockáztatása árán is felszínre hozzon egy kicsiny drágakőbe zárt értéket, úgy merül alá Judit Hagner az emberi természet legmélyebb titkai közé, hogy aztán válogatás nélkül elénk tárja, amit ott talált. Megejtő az őszinteség, ami szobraiban rejlik. És becsülendő az erő, ami ezt a felszínre hozza. Judit Hagner egy bátor ember.”

Ezek a szobrok egyszerűen csak megszülettek: többnyire az wetzlari éjszaka csendjében, amikor a család többi tagja már nyugovóra tért, akkor felébredt az agyag… és formálódni kezdett hol gyermekké, hol várandós asszonnyá, hol anyókává, hol herceggé – hogy aztán vagy köztéren, vagy szobában-teremben találja meg a helyét már bronzba öntve, és adjon biztatást a rátekintőnek, az őt megsimogatónak. Hogy a bronz melege adjon erőt, hitet az emberségben, az egymást gazdagító kapcsolatokban – hogy mégsem menthetetlen ez a világ, mint ahogy a Bánki Judit Hagner által formázott kézfej, a Káplár László Jó Ember Díj szobra is kifejezi, ahogy óvón hajlik a márványra, mint ahogy annak az embernek a keze borul a környezetére, aki a díjat kiérdemelte. Nem véletlen, hogy az ő szobra lett a Jó Ember Díj. Amikor Judittal együtt döntöttünk, hogy melyik szobra legyen a díj, akkor három közül választhattam. Egyértelműen a kézfej ragadott meg, és ő is erre gondolt, csak nem akart befolyásolni, ezért mutatott be több alkotást.

A Káplár László Jó Ember Díj

2005 decemberében, a Káplár László Jó Ember Díj elindításakor körbe adtuk Judit Hagner bronz szobrát, a leendő díjat. Bogádi Kis György így írta le a történteket a Hetedhéthatárban: „L. Csépányi Katalin elmondta a gyülekezetnek, hogy amikor az alapítványt kitalálta és szerette volna a beleálmodott szándékot valami szép, tiszta emberséget sugárzó, romolhatatlan anyagba öntött szoborszépséggel megjeleníteni úgy, hogy az a Jó Ember Díj lényegét szavak nélkül is kifejezze, nem tudott más művészre gondolni, csak arra a világcsavargóra, Judit Hagnerra, akit ma már jobban ismernek Párizsban, mint Ibafán. Nem ő mondta a szobrászt annak, hanem én fordítom így, mert szavai fölébresztették bennem a csipkelődő, kaján kisördögöt, talán mert irigyeltem, hogy olyan szép szavakat talált hozzá. De amikor elért hozzám a terem végébe, ahol ültem, az a közreadott, tenyérről tenyérre vándorló bronzkéz és megéreztem rajta a kezek melegét, olyasféle érzés nyomta el bennem az oktalankodás vágyát, amilyen vándorló őseinkkel fejet hajtatott a pusztán, a sámánok tüzeinél. Megéreztem rajta a varázslat mögött a varázsolót. Mint ahogyan L. Csépányi Katinak is szavát szegte az élmény, amikor visszakerült hozzá az a már nem tárgy: a simogató, a segítő, a megtartó kezeknek az a szakrális szimbóluma.”

2005 óta 18 díjátadás volt: a Káplár László Jó Ember Díj megtestesítője, Judit Hagner alkotása 18 jó ember otthonába került, az ország minden részébe, illetve Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára.

.

Ludwig Hagner mindenben támogatta szobrászművész feleségét. Segítette a kültéri, nagy méretű szobrok fizikai megvalósítását. Továbbá neki köszönhetően gyönyörű prospektusokat forgathatunk Judit Hagner szobrairól.

Ezekben az ismertetőkben élnek a szobrok, mégpedig azoknak a fotóknak köszönhetően, amelyeket Ludwig Hagner, Judit férje készített. Látszik a felvételeken, hogy Ludwig Hagner nagyon ügyelt arra, hogy a két dimenzió ellenére megelevenedjenek a szobrok. Ilyen fotókra csak az képes, aki maga is szereti ezeket a műveket, és tiszteli-becsüli az ezen alkotásokat létrehozó művészt.

Judit gyermekei és unokái Magyarországon és Németországban méltán lehetnek büszkék Bánki Judit Hagnerre és műveire.

_____________________________

 

Egy szobor születésének története Judit Hagner tollából:

https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=8412

 

Bronzkatedrális


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS