Nagyon érdemes a régi pécsi újságokat nézni, mert a ma embere számára is sok értéket, érdekességet tartogat, amikor rákattint az Arcanum nyomán egy-egy év, egy-egy hónap, egy-egy hét olvasására a 19. század közepétől akár a legutóbbi időkig. Ha például a pécsi villamos járatainak megindulására nézünk, a konzervatív-katolikus „Dunántúl” (1911-1944) elnevezésű napilap 1913. október 19.-i számában, az „Egyről – másról” rovatban „Verdi, mint magán ember” címmel a következő írást olvashatjuk Giuseppe (Fortunino Francesco) Verdiről (1813-1901).
„Verdi születésének százéves jubileumát mindenütt nagy ünnepségekkel ülték meg. Lapunk zenekritikusa is egy szép tárcában hódolt a kiváló zeneszerzőnek. Természetesen legnagyobbak az ünnepélyek Olaszországban, hol kiállítások, színházi előadások és emlékszobrok leleplezése között ünnepelték a nagy zeneszerzőt, őszinte lelkesedés járta át minden olasznak a szívét, mert Verdinek osztályrészül jutott az a ritka kiváltság, hogy amilyen népszerű volt életében, olyan népszerű maradt halála után is.
Nemcsak a nagy művészt ünneplünk benne, hanem a lelkes hazafit is, sőt, az olasz lapok nem győzik elősorolni azokat a kiváló tulajdonságokat, melyek Verdit, mint magánembert ékesítették.
Verdi valóban egy kiváló tulajdonságokkal ékeskedő jó ember volt. Kissé parasztos külseje és szokásai alatt valóban nemes szív rejlett, mely a legnagyobb részvéttel volt mások szenvedése iránt. Kora ifjúságában reá nehezedtek a sors csapásai, és mégis, mikor a dicsőség és szerencse már tenyerén hordozták, ahelyett, hogy önzővé lett volna, inkább izgalmas és résztvevő volt, aki mindig kész segíteni mindenkinek a baján, ha arról tudomást szerzett.
1813. október 10.-én született Roncoleban, mely a Busetto (Busseto) várhoz tartozott, mint egy szegény munkásnak (kocsmárosnak) a fia. Tulajdonképp francia születésű volt, mert Busetto és Roncole akkor a Taro departementhez tartozott, melyet Napóleon csatolt Franciaországhoz. Keresztlevele is francia nyelven kelt.
Verdi, mint nemes jellemű férfi, sohasem tagadta meg alacsony származását. Szokásai nagyon egyszerűek voltak, úgy öltözött, mint egy vidéki nyárspolgár, és sohasem lehetett arra rábírni, hogy cilindert tegyen a fejére. Mindig alacsony puha kalapot viselt, melynek széles karimája eltakarta magas homlokát. Amikor jó barátai arra akarták őt rábírni, hogy legalább nagyobb ünnepélyek alkalmával egy rövid kis időre tegye le ezt a széles karimájú puha kalapot, és tegyen fel cilindert, Verdi az ő megszokott jóságos mosolyával szinte kérdőleg így válaszolt:
– Mit akartok? Hiszen én paraszt vagyok, és úgy öltözöm, mint egy paraszt.
És valóban, a nagy mester épp oly szeretettel és mély ragaszkodással volt a föld iránt, aminőt csak az igazi parasztnál találhatunk. Szerette nagyon a parasztokat, ott élt közöttük, amint az idő engedte, sietett ki Busettóba, a falusi birtokára. Umberto király nemességet és busettói márki címét akarta neki adományozni. Verdi tisztelettel kitért a kitüntetés elől, ami azt bizonyítja, hogy mégis elég finom érzéke volt.
A Rigoletto híres szerzője megosztotta idejét Busetto és Genua között. Mikor a felesége, Giuseppina Strepponi, a Nabudonozor darabban, az Abigail megteremtője meghalt, akivel ötvenöt évig a legtökéletesebb boldogságban élt együtt, akkor többé nem ment sem Genuába, a Doria-palotába, sem Sant Agata nevű villájába, mert itt minden az egykori boldogságára emlékeztette, mely visszavonhatatlanul eltűnt. Inkább utazgatott, de télen mindig visszatért Milanóba, ahol egyik szállodában foglalt el egy igen szerény lakást. A halál is itt lepte meg őt.
Úgy Milanoban, mint Genuában és Busettoban Verdi rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Az utcán mindenki tiszteletteljesen üdvözölte őt. Bizonyos nemzeti büszkeséggel mutogatták őt az idegeneknek: ’Itt megy Verdi!’ Verdi pedig nyugodtan folytatta sétáját, gyöngén ránehezedett egyenes, vastag botjára, tiszta tekintetébe bizonyos finom melankólia vegyült, ami csak emelte szép arcvonásainak komolyságát.
Jól gondozott fehér szakálla, magas homloka, hátrafésült hosszú haja némileg hasonlóvá tették őt Viktor Hugóhoz. Ott sétálgatott esténként a Dóm körül, vagy a híres üvegcsarnok alatt, lelke az álmok szárnyain, a távolba révedezett. Arcán kedves mosoly játszadozott, társalgása kellemes volt, emlékeinek bő tárháza, jól megválogatott szavai, választékos kifejezései mind vonzóvá tették e társalgást.
Mikor Verdi Milanoban volt, minden nap egy vagy két órát töltött jóbarátjánál, és művei kiadójánál, Ricordinál. Néhány jó barátból állott egész társasága. Ezek sokszor összegyűltek Verdinél a kis ’szalonban’ ebéd előtt, melyet pontosan hét órakor tálaltak fel. Beszélgettek zenéről, irodalomról, színházról, de politikáról soha. És mégis politikust akartak faragni Verdiből, de elmondhatjuk, hogy ugyancsak unta magát a képviselőházban. Az ülések alatt nagyokat ásított, és hosszú, üres felszólalások alatt azzal mulatta magát, hogy kótára szedte képviselőtársainak közbeszólásait, felkiáltásait.
Verdi egészen naiv őszinteséggel mentegette magát politikai tudatlanságáért. – Mit akartok mondá (sic!): ’Di politica poco m’intendo.’ (’A politika kevéssé gyarapít.’)
Umberto király kinevezte őt élethossziglan szenátornak. De Verdi mindig csak tiszteletbeli szenátornak tekintette magát. Legföljebb, ha tízszer vett részt a szenátus ülésein.
Ebéd után Verdi mindig egy kis kártyapartit játszott. Ez egész szenvedélye volt. És mivel tudták róla, hogy jobban szeret nyerni, mint veszíteni, játszótársai mindig úgy intézték a dolgot, hogy csaknem mindig nyert.
Felesége, a híres Giuseppina Strepponi, aki nagy segítségére volt a zeneszerzőnek, négy évvel előbb meghalt, mint ő, s annak halála nagyon leverte Verdit. Verdi egész haláláig gyászolta szeretett hitvesét, kinek emléke dicső pályafutásának legédesebb óráit juttatta eszébe. Szándéka volt, hogy elhagyja Olaszországot, és állandóan Párizsban telepedik le, mint Bellini, Cherubini, Donizetti, Rossini, de családjának befolyása alatt letett erről a tervről.
Verdi sok közbenjárásra megnyerte a parlamenttől azt a jogot, hogy szeretett feleségét abban a házban temethesse el, melyet elaggott művészek számára ő alapított Milanóban, és ahol most ő is nyugszik. Szinte közmondásossá vált, hogy mennyire gondoskodott a művészekről. Néhány hagyománytól eltekintve, egész vagyonát erre a milanói művész házra hagyta. Vallásos érzései közismertek voltak. Egyik nap azt kérdezte az orvosától, Torre doktortól:
– Mondja csak orvos úr, jár ön misére? – Mit kérdez tőlem mester? – Igen … azt mondják, hogy az orvosok keveset járnak templomba. Verdi azután pár pillanatig hallgatott, majd hozzátette: – Pedig az orvosoknak a legjobb barátságban kellene lenniök (sic!) az Isten szolgáival. Hiszen a pap is nem orvos-e, a lelkek orvosa?
Mint gyermek, Verdi sokat énekelt a kis roncolei templomban, melyben megkeresztelték. Vasárnaponként mesterének, Prévorinak vezetése alatt az orgonán játszott. És vallásos hite épp oly tisztán, üdén maradt meg dicső öreg korában, mint aminő gyermeksége első éveiben volt.
Életének utolsó három éve nagy erkölcsi és fizikai megpróbáltatások ideje volt, és Verdi sztoikus nyugalommal, keresztény megadással tűrte azokat. Ezen szenvedések nyomait megtaláljuk azon levelezésben, melyet Verdi ez időben folytatott Negroni-Prato grófnéval.
Ezeket a leveleket most fogják közrebocsátani, s ezek bizonyítják, hogy Verdi teljesen elvesztette munkakedvét. ’Lábaim, írja egyik levélben, megtagadják a szolgálatot, látásom elhomályosodik, eszem gyengül. Életem nehéz és örömtelen. Ha legalább tudnék dolgozni, vagy jó szemeim lennének, vagy tudnék járkálni! Akkor egész nap sétálnék és olvasnék, s akkor nyolcvanhét éves korom dacára nyugodt és megelégedett lennék. Sohasem hittem volna, hogy az is be fog következni valaha, hogy a boldogság netovábbjának tartsam azt, ha valakinek két jó, egészséges lába van, önnek legalább ott vannak gyermekei, kik gyöngédséggel veszik körül, én egyedül vagyok és szomorú, szomorú, szomorú…’
Legutolsó levele 1901. január 27.-én kelt: ’Minden fáraszt, már nem is élek, alig vegetálok. Miért is vagyok még e világon?’ Néhány nap múlva a nagy ember a milanoi szálloda szobájában örökre elszenderedett.”
Mind a korabeli, mind az utókori olvasó nagyon kíváncsi egy-egy jelentős életutat magáénak tudható híres ember emberi arcára is. Erről szól ez a hosszú, tartalmas írás, amelyből kitűnik, milyen büszke volt paraszti gyökereire, milyen egyszerű életet élt, milyen hű volt élete szerelméhez, és számos olyan pozitív tulajdonságról, amely az utókor szemében is nagyon rokonszenvessé teszi őt.
Nekünk, pécsieknek – azon túl, hogy természetesen minden időben szerzeményei állandóan szerepeltek-szerepelnek a helyi műsor választékunkban – személyes kötődésünk is volt hozzá. Ugyanis, 1897-ben, amikor a nemzetközi hírű Pécsi Dalárda – az országban másodikként – előadta nagy városi zenei összefogás keretében „Manzoni Requiem” című remekművét, távirat-váltás történt a mesterrel…
(A képek forrása: Wikipédia)
Szóljon hozzá!