A nagyra nőtt medvebocs

 

– Perecet tessék! Sós, ropogós a perec! – nyakába kötve viselte tálcáját a perecárus, a gyerekek körülszaladgálták, tenyerüket, pénzüket nyújtogatták feléje. Hancúr, az apró barnamedve bocs vágyakozva nézett ki ketrecéből. Ismerte ő a perecet, dobtak neki néha félbetörött darabokat vagy olyan perecvéget, amelyről a sót már lemajszolták.

– Ha egyszer, egy egész perecet…! – sóhajtotta Hancúr és hosszú nyelvével hangosat csettintett.

– Mama, mama! – rángatta egy kislány az édesanyja kabátujját. – Nézd, az a bocs ki akar mászni a ketrecéből!

– Ki is mászik, hiszen átfér a rácson! Segítség, egy medve…! – és kislányát az ölébe kapva, az asszony a kijárat felé szaladt.

– Kimászott a rácson a barna medvebocs! – jelentette az őr az Állatkert igazgatójának.

– Ketrecen kívül van az egyik barnamedvénk! – mondta zavartan az igazgató a rendőrkapitánynak, aki éppen az Állatkert vendége volt és az igazgató ánizslikőrét kóstolgatta.

A rendőrkapitány megfente a bajuszát, megköszörülte a torkát és úgy szólt bele a telefonba: – Az Állatkertből megszökött egy medve! Riadó!

– Csak nem az óriás vérmedve, a kanadai? – kérdezte aggódva az őrmester. Hamarosan rendőrautók vették körül az Állatkertet, a rendőrök altató lövedéket tettek a puskájukba, de kampós végű kötélcsomót is vettek magukhoz, ha a medve megtámadná őket.

Óvatosan húzták a kört egyre szorosabbra az Állatkert köré. De medvével nem találkoztak.

– Biztosan kiszökött, a fondorlatos! – mormogta félhangosan az őrmester.

– Agyafúrt fenevad! – mérgelődött a rendőrkapitány. – Most már valahol a városban bujkál!

A Városi Hírkolomp riportere kiszimatolta a dolgot. Medveveszély városunk egén! – írta öles betűkkel az újságcikk fölé a címet. A polgármester kezében megrezzent az újság, az asztalra ejtette és komor képpel fordult munkatársaihoz: – Nekem most ott a helyem, ahol baj van! – azzal hosszú, fekete autójába ült, hazahajtott és bezárkózott a háza toronyszobájába.

Az iskolában óriási lett az izgalom. A gyerekek mind az utcára akartak szaladni, hogy találkozzanak a medvével. Félretették neki az uzsonnájukat, az almákat meg szép fényesre dörzsölték és nézegették magukat benne.

A tanító úr percenként megtörölte szemüvegét, amely az izgalomtól újra csak bepárásodott. – Haza kell kísérnem a gyerekeket! – gondolta. – Igen ám, de ha az utolsót is hazakísértem, engem ki fog hazakísérni? – morfondírozott magában. Eszébe jutott a pedellus: – Jöjjön csak, Józsi, hazavisszük a gyerekeket!

Sorba állították őket és elindultak. Elöl vonult a tanító úr, szemüvegét törölgetve, hátul a pedellus, a kulcsait markolászva. Középütt a gyerekek, akik minden sarok mögül a medve feltűnését várták. Időnként valamelyikük felmordult, ilyenkor a tanító úr idegesen összerezzent.

Lassan elfogytak a gyerekek. Volt ház, ahol a mama már a kapuban állt és izgatottan tördelte a kezét, máshol a tanító úrtól hallották a nagy veszedelem hírét. Aztán hazakerült az utolsó gyerek is. A tanító úr és Józsi, a pedellus ekkor szépen megfordult és hátra-hátra pislogva visszaindult az iskola felé.

A pedellus nagy kulcsaival bezárta maga mögött a kaput. A tanító úr megkönnyebbülve fordult hozzá: – Jöjjön, Józsi, amíg a veszedelem elmúlik, mi egy kicsit szórakozunk! – bementek a szertárba, leültek a nagy, kitömött barnamedve elé és estig kártyáztak.

Közben eleredt az eső. A rendőrök a bokrok alatt hasalva fázni kezdtek, a levelekről hideg cseppek hullottak a nyakukba.

– Meddig lessük még itt a semmit? – dörmögte haragosan az őrmester.

A rendőrkapitány részletesen elmesélte az Állatkert igazgatójának, hogy harminc évvel ezelőtt a Kárpátokban hogyan ejtett foglyul egymaga három haragos vérmedvét. Közben megitták az egész üveg ánizslikőrt. A polgármester unalmában kikönyökölt a toronyszoba ablakán és látta, hogy a szemközti házban a riporter új cikket kezd írni. Legyen a medve városunk címerállata! – ez volt az új cikk címe. A polgármester egyetértően bólogatott.

Hancúr eközben végzett az egész tálca pereccel. Aztán a perecárus kis bódéjában a tartalék perecet is elropogtatta. Hosszú nyelvével azokról a perecekről is lenyalogatta a sót, amelyeket már nem bírt megenni. Mikor a bódé üres lett, Hancúr visszabandukolt a ketrechez. De a sok perectől a hasa akkora lett, hogy nem fért át a rácsok között. Leült hát a ketrec elé és pillanatok alatt elaludt. Az állatkerti őr kinyitotta a rácsos ajtót, és az álmos barnamedve bocsot szépen betuszkolta a ketrecbe.

Másnap a pereces bódéja fölött tábla hirdette: – A perecárusítás átmenetileg szünetel – só hiányában!

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.