Fekete rózsa
Ügyetlen és többnyire sikertelen társkeresési próbálkozásaim egyike volt Fekete Rózsa. Egy olyan társkereső oldalon regisztráltam, ahol a férfiak és nők nem a saját nevükön szerepeltek, hanem álnevet választottak maguknak. A valódi neveket csak akkor árulták el egymásnak, amikor személyesen is találkoztak valakivel. Ez némi inkognitót, és persze titokzatosságot biztosított számukra.
Túl a váláson és hét évig tartó élettársi kapcsolaton, amely úgy ért véget, hogy elhagytak és összetörték a szívemet, nagyon magányos voltam. És még mindig túl fiatal ahhoz, hogy ezt a helyzetet elfogadjam. Egy kolléganőm beszélt rá az internetes társkeresésre, amellyel ő már több-kevesebb sikerrel egy ideje próbálkozott. Csak annyit kért tőlem, hogy ne vegyem túlságosan komolyan, és legyek nyitott, így talán elkerülhetők a csalódások.
Választottam magamnak álnevet: Aurora Borealis lettem.
Az első férfi, aki írt nekem, a Fekete Rózsa álnevet viselte. Fotót nem adott meg magáról a bemutatkozásában, csak egy fantáziaképet, ami nem lepett meg. Elég sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Velem egyidős volt, túl az ötvenedik évén, friss nyugdíjas katonatiszt. Akkor még létezett az a jogszabály, hogy fegyveres testületek tagjai korábban mehettek nyugdíjba, és ő élt ezzel a lehetőséggel.
Azt írta magáról, hogy szeret főzni, autót vezetni, utazni. Van egy kutyája, vele sokat sétálnak. Kedveli a természetet, az irodalmat és a zenét, és érzelmes, szeretetteli kapcsolatra vágyik. Az álnevét egy regény címéből kölcsönözte, amelyet fiatalon olvasott és kedvelt.
Saját bemutatkozásomban én is hasonlókat írtam magamról, attól eltekintve, hogy én még javában dolgoztam. Kihangsúlyoztam, hogy kizárólag független, magas férfit tudnék magamnak elképzelni társként.
Akkor még nem sejtettem, hogy a társkereső oldalakon belőlük van a legkevesebb. Többnyire elszürkült, kihűlt házasságokban élő férfiak kerestek szexuális partnert maguknak. Mintha fogalmi zavarban lettek volna, míg a nők többsége, beleértve engem is, inkább valódi társat keresett. Én különösen, hiszen lányregénybe illően, „Cilike-módra” vetettem bele magamat a társkeresésbe. Az „Igazit” kerestem, csak éppen rossz helyen.
Fekete Rózsának szinte azonnal válaszoltam. Néhány ígéretes levélváltás után a férfi személyes találkozót kért tőlem. Arra kértem, ne siessük el, jobban ismerjük meg egymást, és ha kölcsönös a szimpátia, találkozhatunk. Itt is megmutatkozott járatlanságom, mert mint később megtudtam, az volt az általános, hogy a párok többsége a kapcsolatfelvétel után azonnal találkozott, és szinte minden első randi az ágyban ért véget, vagy inkább a kocsiban.
Ezért is történhetett, hogy ő elfogadta az ajánlatomat, mert az újdonság erejével hatottam rá.
Jöttek-mentek a levelek köztünk, kialakult a kölcsönös szimpátia, amit csak fokozott, hogy felhívott és kellemes hangja volt. Az a fajta mély hang, ami férfias személyiségre vall. Már beleéltem magamat a folytatásba, azon törtem a fejemet, vajon hol fogunk először találkozni?
Két hónap telt el így, amikor Fekete Rózsa elárulta a nevét: Nagy Istvánnak hívták. Az egyik legszebb magyar férfinév, mondtam neki, nagyapámat is így hívták. Én balga, ezt Jelnek tekintettem.
Május első napjaiban döntöttünk úgy, hogy találkozunk. Azt mondtam neki, hogy körte alkatú vagyok, és 177 cm magas, ami számomra sok elutasítást okozott, hisz a kor szépségideálja inkább az átlagos magasságú, filigrán, vékony nő volt.
Semmi gond, felelte, ő kedveli a körtét, fáról szedett gyümölcsként, és pálinkában is.
Az Erzsébet-híd budai hídfőjéhez közeli parkban beszéltük meg az első randit. Ő egy fehér Opellel jön, és figyelni fogja a csinos körtét, már alig várja a találkozást!
Nem volt nagy forgalom, amikor megálltam a megbeszélt helyen. Kevés autó jött, bár nem tudtam, melyik irányból érkezik, figyeltem az összes fehér kocsit.
Rövid idő múlva észrevettem, hogy egy fehér Opel Astra elhúz mellettem, majd valahol visszafordul, és a másik irányból közelít. Vezetője kémleli a park szélén álló embereket. De mintha nem engem keresett volna.
Intettem neki, ő megállt mellettem, és kinyitotta az ajtót. Csodálkozva nézett rám, és így szólt: Én egy császárkörtét keresek, de Te, kedvesem, legfeljebb vackor lehetsz. Na ülj be mellém – mondta, én pedig minden óvatosságomat félretéve szót fogadtam.
Elindultunk, csak ő tudta hova. Az utat figyelte, én pedig őt fürkésztem. Nem voltam csalódott, de egy kicsit mást vártam. A képzeletemben élő, és a valóságos férfi képe nem egészen fedte egymást. Azt már akkor is láttam, hogy alacsonyabb lehet nálam, sűrű fekete haja, bajusza, erős borostája volt, ami a borotválkozás ellenére is kiütött az arcán. Tömzsi kezeivel lazán fogta a kormányt, a vezetésre koncentrált, de azért pontosan érzékelte vizsla tekintetemet.
Aztán megálltunk egy kávézónál, amelynek a teraszán ernyők alatt ült néhány ember. Melegen sütött a Nap, csábított bennünket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Amikor kiszálltunk, akkor láttam, hogy István legfeljebb olyan magas, mint én, ha kihúzza magát. Kerek kis pocakján megfeszült kék inge. Nevetős szeme van és szép mosolya, állapítottam meg. Nem rossz, gondoltam.
István kávét, fagyit rendelt a hozzánk lépő pincérnőtől.
Lassan indult köztünk a beszélgetés, mint kiderült, neki sincs nagy gyakorlata a társkeresésben.
Amikor azt mondta: tartozom neked egy vallomással, már rosszat sejtettem. Sok mindent tudtam róla, hogy friss nyugdíjas, kertes házban él, van egy nagy német juhász kutyája és két felnőtt gyereke. Hamarosan születik első unokája. Csak egy valamit jelenthetett a vallomás, éreztem, és így is lett, amikor bevallotta nekem, hogy házas.
És nem tévedtem: 32 éve házasságban él, válásra nem is gondolhat. A felesége a főnök otthon, ő tartja össze a családot, a közös vagyon, a gyerekek, minden összeköti őket. De már nincsenek szavaik, érzéseik egymás számára, évek óta külön szobában alszanak.
Mióta nyugdíjas lett és egész nap együtt vannak, szinte kibírhatatlannak érzi az asszony állandó közelségét, erőszakosságát. A gyerekeik semmit sem tudnak szüleik házasságának a válságáról.
Amíg dolgozott, könnyebb volt elviselni, hogy míg ő a laktanyában jó katona, határozott parancsnok volt, addig otthon az asszony volt a főnök, és ő soha nem lázadt az akarata ellen. De a hosszú házassága alatt belefáradt a felesége szeretetlenségébe, anyagiasságába, felszínességébe, és szeretetre vágyott. Érzelmes, kedves, okos nőt keresett, akivel sok mindenről lehet beszélgetni, nagyokat nevetni, összebújni. Pont olyat, mint amilyen én vagyok.
Számomra akkor még elképzelhetetlen lett volna egy olyan kapcsolat, amit felajánlott nekem: legyek a szerelmes szeretője! Mindent megtervezett, megszervezett, mondta.
Egy barátja kiadta neki a használaton kívüli kis házát Hűvösvölgyben, ott találkozhatnának. Hozná-vinné őt kocsival, hogy a távolság se legyen akadály. Alkalmi munkát vállalt, hogy legyen pénze és alibije a találkozásokra.
Az erős férfi szinte könyörgött nekem, miközben esdekelve nézett rám.
Össze voltam zavarodva. Gondolkodási időt kértem tőle, és ő beleegyezett.
Már megkedveltem, nem akartam őt elveszíteni, de vívódtam magamban, úgy éreztem, nem lennék alkalmas a nekem szánt szerepre.
Elvitt a metróhoz, elköszöntünk egymástól és abban maradtunk, hogy két hét múlva találkozunk.
Margónak, a kolléganőmnek, aki rábeszélt a társkeresésre, elmeséltem, mi történt. Ő biztatott, megnyugtatott, hogy sajnos ez nagyon gyakori. Alig van valóban független férfi a korosztályunkban. Ha szimpatikus, tegyek vele egy próbát! Nincs mit veszítenem. Ne zárkózzak el a kapcsolat elől!
Ha valóban tönkrement érzelmileg a házassága, akkor még bűntudatot sem kell éreznem, hisz csak az életében levő hiányt fogom betölteni. A feleségétől nem veszek el semmit! Abban a házasságban, amin akkora rés keletkezett, hogy én beleférek, nem lehetek én a kiváltó ok. Ez némiképp megnyugtatott.
Letelt a két hét, és újra randira készültem. István várt rám. Elővette a kesztyűtartóból a kulcsokat, és a kezembe tette.
– Kezedben van a helyzet kulcsa! – mondta és rám mosolygott. Fekete szemében várakozást és reményt láttam.
Elindultunk a ragyogó napsütésben fürdő utcán. Május vége volt, a legszebb hónap, amely számomra az újrakezdés esélyét hordozta.
A ház, ahová megérkeztünk, nem is volt annyira kicsi, mint amilyenre számítottam. Egyszerű berendezéssel, de szép, tiszta, hangulatos. A kert pedig maga a csoda számomra rózsabokrokkal, sövénnyel, hiszen akkor már évek óta panelházban éltem.
A jól felszerelt konyhában ebédet készítettünk közösen, nagy nevetések közepette. István volt a szakács, én a kukta, a keze alá dolgoztam. Ügyesen mozgott a konyhában, mint kiderült, nemcsak a hasát szereti, hanem főzni is tud, és szokott.
Kis harangok csilingeltek a lelkemben, mit bántam már akkor a kőszívű Ágotát, az erős akaratú feleséget és a megcsalást!
Ebéd után kiültünk a kerti hintába, és csendben ringatóztunk. Szavak nélkül is értettük egymást. István megfogta a kezemet és maga után húzott a hálószobába. Minden magától értetődő és természetes volt köztünk, az első csók, a simogatás, öleléseink, a testünk is meg akarta ismerni egymást. Az ágyon feküdtünk egymás mellett, nem akartunk sietni, hisz miénk volt az egész délután. Csend volt, csak a madarak éneke hallatszott be a nyitott ablakon.
És akkor megszólalt az éjjeliszekrényre tett mobil, István telefonja. A férfi egy pillanat alatt felpattant mellőlem, kijelentette, hogy ezt fel kell vennie. Nem kellett megnéznem, tudtam, hogy a felesége keresi.
István szinte vigyázzba vágta magát, úgy hallgatta az asszony kemény, pattogó hangját, s nekem nem kellett hallgatózni, mert olyan hangosan beszélt hozzá: – Azonnal haza kell jönnöd! Eltűnt a kutya, tűvé tettük érte a környéket, sehol nem találjuk! Mi az, hogy dolgozol? Nem tudsz jönni? Az ki van zárva! Kiabált a nő és lecsapta a telefont.
A férfi pedig ott állt az ágy mellett gatya nélkül, riadtan, izzadtan, tehetetlenül, jobb kezében a mobillal. A teljes kudarc tudatában.
Közben én már felöltöztem, és elindultam a kapu felé. A sírással küszködve, de ugyanakkor dühösen. István magára kapott egy nadrágot, úgy futott utánam, kezében az ajándékaival, virágot, bonbont meg egy kabalafigurát szorongatott, és közben kétségbe esve beszélt hozzám: – Meg kell értened, nem tehetek semmit, Ágota nem tűr ellentmondást!
Át akart ölelni, visszatartani, de kitéptem magamat a karjából.
Már a buszmegálló felé futottam, amikor visszakiabáltam neki: – Gyáva vagy! Megérdemled ezt a hárpiát! Ne keress többé, kérlek!
Emlékszem a csalódásra, a keserűségre, amit éreztem.
Eltelt néhány hónap, nem keresett István, sőt, eltűnt a társkereső oldalról is.
Én a második szívműtétemre készültem, váratlanul rosszabbodott az állapotom, a szokásos éves kontrollnál derült ki, hogy újra műteni kell.
Már nagyon ritkán gondoltam rá, és a kudarcra.
Egy napon, már ősz volt, hulló levelekkel, közeledett a műtét kitűzött időpontja, amikor felhívott István. Elmondta, hogy még mindig szeretne találkozni velem, nem tud kiverni a fejéből.
Vidéken élő édesanyja súlyos beteg, állandó ápolásra szorul. Hozzájuk nem költöztetheti, mert Ágotával ki nem állhatják egymást. Ő fog hozzá költözni, míg meggyógyul, egy alföldi kisvárosba, legalább egy évre. Az már majdnem olyan, mintha szingli lennék, nem gondolod? Meglátogatsz?
Újabban verseket írok, szerelmes verseket, hozzád – tette hozzá a férfi. Nemcsak az érzelmeket, hanem a lírai énemet is kihoztad belőlem. Soha nem felejtelek el.
Meglett a kutya? – kérdeztem tőle, a váratlan telefonhívásra utalva, ami rövid úton véget vetett bimbózó románcunknak.
Ja, hát a kutya az otthon várt, magától hazament, mikor hazaértem, a kapuban csaholva ugrált örömében. Talán el se veszett, csak Ágota érezhette meg, hogy valami történik és hazaparancsolt.
Elmondtam neki, hogy szívműtétre készülök, Pécsen fognak műteni október végén.
Megvárlak! – mondta István és sok szerencsét kívánt.
Az életünk másképpen alakult, bár még néhányszor írt, hívott, de többé nem találkoztunk. Évek óta nem tudok már róla, hogy él, hol él, megmaradtak-e egymás mellett katonás természetű asszonyával.
Fekete Rózsa egy fejezete lett az életemnek, amelyet csaknem húsz év múltán megírtam és most elolvashatja, aki kíváncsi a történeteimre.
2024 03 25
Hozzászólások