Rózsika konyhája
A kilencvenes években családgondozóként dolgoztam, amit akkor még bármilyen humán diplomával el lehetett látni. Ha az ember kellő affinitást érzett hozzá, és persze korábban tanult némi pedagógiát, pszichológiát, szociológiát, fel kellett frissíteni ide vágó jogi ismereteit, és gyorsan betanították. Még nem szerveződött meg a szociális munkások felsőfokú képzése, képlékeny volt a szakma. És mi voltunk a pionírok ezen a nehéz terepen.
Akkori körülményeim úgy hozták, hogy nem tudtam vállalni az esti meg hétvégi munkát, miután elváltam, egyedül neveltem a kiskamasz fiamat. Albérletekben hányódtunk, a gyereknek nagyon hamar fel kellett nőnie.
Egy időre ott kellett hagynom a könyvtárat, és nagyon örültem a lehetőségnek, az új feladatnak.
Rengeteg problémás család, csellengő gyerekek, munkanélküliség és lakhatási problémák, családi tragédiák sora kísérte a rendszerváltás első éveit. Nekem is nagyon sok családhoz kellett kijárnom, szerencsére tapasztalt kollégáim, jó tanítómestereim voltak, akikkel minden problémát meg tudtam beszélni. Így telt el egy év, már egészen belerázódtam a munkába, a fizikai és lelki terheket is megtanultam kezelni.
Akkoriban történt, hogy kaptam egy új címet. A titoktartási kötelezettséget mind a mai napig érvényesnek érzem magamra nézve, ezért nem valódi esettanulmányt kap most a kedves olvasóm, hanem némiképpen irodalmi köntösbe bújtattam a történetet. Megváltoztattam a neveket, a helyszíneket, csak a történet magját, a lényeget írtam meg.
Rózsika egy szoba-konyhás szükséglakásban lakott, amibe szinte a forgalmas utcáról kellett belépni. Szemben villamos- és buszmegálló volt, a főutca forgalma behallatszott a kis lakásba, ami a rengeteg beszálló por ellenére patyolattiszta volt. Szerényen berendezett, egyszerű, de tiszta. Addigra már rengeteg környezettanulmányt készítettem, rutinosan rögzítettem a szükséges paramétereket. Külön ágy, íróasztal az iskolás gyereknek, és a többi.
A falon, Rózsika ágya felett szentkép lógott, a kisasztalon vázában művirág.
Az asszony nevelte 14 éves unokáját, Józsikát.
A konyhában ültünk le, ahol már ki volt készítve a vacsorának való, Rózsika épp főzéshez készült, amikor becsöngettem.
– Tudja, az anyja Németben van, dolgozik, az apja meg, nem tagadhatom, börtönben. Betörés, garázdaság, sok kisebb ügy miatt, amik összeadódtak. Még három évig biztosan bent lesz – kezdett bele az asszony a történetükbe. – Nem volt pedig könnyű felnevelnem, egyedül voltam, mint a kisujjam, az uram fiatalon meghalt. Elvállaltam a gyereket, nem akartam, hogy állami gondozásba kerüljön. Féltettem, hogy ott csak rosszat tanulna, pedig az apját se úgy neveltem, hogy börtönbe kerüljön. Aztán mégis. De nagyon nehéz vele, akaratos, dacos, és ami a legrosszabb, hazudik! Azt mondja, szakkörre megy, aztán másnap beírnak az ellenőrzőjébe, hogy nem volt iskolában. Csavarog a kölykökkel, az izgalmasabb, mint a tanulás.
Akkor éppen amiatt voltam náluk, mert a fiút elkapták, amikor a villamosmegállóban egy idős asszony válláról lerántotta a kistáskáját és el akart vele rohanni. Szerencsére valakinek, egy középkorú férfi utasnak volt annyi bátorsága és lélekjelenléte, hogy elkapja a gyereket. De mint később kiderült, előszeretettel „dolgozott” a haverjaival a közeli ábécében is, ahonnan főleg rágót meg cigit loptak. Ehhez jött később a „láncozás”, amikor a buszon utazó nők nyakából letépték az arany nyakláncukat, és a következő megállóban leugorva a buszról, elszaladtak. Bottal üthették a nyomukat, és a sofőr is tehetetlen volt velük szemben.
Ekkor lépett közbe a gyermekvédelem.
Ültünk kettesben a konyhában, és vártuk Józsikát.
– Már itthon kellene lennie! Nincs messze az iskola – sóhajtotta Rózsika. – Ez is a bajom, hogy nehezen megyek, fáj a gerincem, azzal százalékoltak le. Nem tudok utána járni, ellenőrizni, milyen utakon jár. Mostanában mondja nekem, igazságtalanság, hogy őt Józsinak hívják, mikor az osztályban a fiúknak olyan neve van, hogy Kevin, Krisztián, meg Ricsi. Senki se Józsi, csak ő. Mondtam neki, legyél rá büszke! A mi családunkban az első fiú mindig az apja nevét kapta. József. Szép név az, a kisded Jézus apját is így hívták.
Tudja, mit mondott erre nekem ez a megátalkodott gyerek? – Kár, hogy nem Kevin volt az öreg. Erre már csak kénytelen voltam meglegyinteni, de csak röhög rajtam.
– Mit dolgozik Németben az anyja? – kérdeztem.
– Hát ez is baj. Mindenkinek azt mondom, hogy mosogat egy étteremben, a gyerek is úgy tudja. Legalábbis én azt hittem eddig. De aztán kiderült, hogy pontosan tudja, nem mosogató az anyja, hanem kurva. Küldi nekem haza a pénzt, abból van a fiúnak ruhája, cipője, meg az ételünk is. Mikor kiderült, hogy milyen disznóságokat követett el, kérdeztem tőle, mit szólna hozzá anyád, ha tudná, hogy miket művelsz, míg ő külföldön dolgozik, hogy meglegyen mindened? Erre odavágta nekem, hogy a kurva anyámnak ehhez semmi köze! Nagyon nehéz vele.
Végszóra nyílt az ajtó, és belépett a lakásba Józsika. 14 éves kora ellenére hatodikos volt, meglepett, milyen alacsony, vékony, inas gyerek.
Kicsit megszeppenve ült le, és várta, hogy most mi lesz.
Egyezséget kötöttünk. Ő betartja a szabályokat, amiket elmondok neki, én hetente látogatom őket, és mindig megbeszéljük, mi történt az előző héten. Hazudni tilos, úgyis megtudom, ha nem mondott igazat. Tartottam a kapcsolatot az osztályfőnökével és másokkal, akiknek a kilétét nem kötöttem a gyerek orrára.
Minden nap időben hazamegy az iskolából, tanul, a csavargást befejezi. Figyelmeztettem őt a cselekedetei jogi következményeire is, nehogy illúziói legyenek. Szemmel láthatóan megijedt.
Megbeszéltük, hogy következő héten mikor látogatom meg őket. Segélyt intézek majd nekik, ruhát válogatok az asszonynak, amit legközelebb elviszek majd magammal.
Elköszöntem tőlük, siettem haza, még én is főzni akartam valamit vacsorára.
Egy hét múlva újra ott ültünk Rózsika konyhájában. Vártuk a gyereket haza az iskolából.
Rózsika éppen főzött, nagyokat nyeltem, mert éhes voltam, és amúgy is a kedvencemet, lekváros palacsintát készített. Már nagy halomban álltak az üres palacsinták egy tányéron.
Főzés közben mesélt nekem: – Tudja, kedves, mink, cigányok nagyon szeretünk főzni, meg enni. Én az anyámtól tanultam, ő meg a mamától a recepteket. Korán megtanultam én is, befogtak. Ízesen, fűszeresen készülnek az ételeink, és még valami: a semmiből is képesek vagyunk csinálni valamit, ami után aztán a férfiak megnyalják mind a tíz ujjukat! Ott van mindjárt a sárgaborsó főzelék, ami tényleg nagyon olcsó. Arra én sült szalonnát rakok, jó sokat! Nekünk ki kellett fogni a szegénységen. Olyan dolgokat is felhasználunk a főzéshez, amik másnak eszébe se jutnának. Mindig legyen otthon a mélyhűtőben négy csirkeszárny! – intett. – Kettőből levest, kettőből pörköltet tud főzni magának, meg a fiának. Sok szafttal, hagymával, tésztával, épp elég lesz.
Szerettem hallgatni, ízesen, érdekesen beszélt, és aznapra szerencsére semmi megbeszélni való nem volt a fiúval kapcsolatban. Egész héten jól viselkedett, az iskolában sem volt rá panasz.
Rózsika az első két palacsintát, amit megtöltött finom házi baracklekvárral, tányérra tette és elém csúsztatta az asztalon.
– Jó étvágyat! – fogadja csak el nyugodtan.
Kutattam az emlékezetemben az etikai kódex ide vágó passzusa után, de végül kétségeimet legyőzték a palacsinták. Jóízűen megettem, megköszöntem.
Józsika aznap időben ért haza, kicsit beszélgettünk, aztán leült ebédelni, én pedig elköszöntem tőlük.
Még néhányszor jártam náluk, de ez a palacsintás idill többé nem ismétlődött meg. Újra kezdődtek a fiúval a gondok, nem tartott sokáig a békesség és jóság.
Aztán én is elkerültem a Családsegítőből, megkaptam a rég áhított könyvtárvezetői állást a városszéli kis könyvtárban.
A családjaim története számomra megállt azon a ponton, ahol utolsó látogatásomkor volt.
Néha még láttam Rózsikát, mindig egyedül, szatyrot cipelve a városban, görnyedt testtartását, fájdalomról árulkodó arcát messziről is megismertem. De azt nem tudom, mi lett a gyerekkel, milyen sors várt rá.
A mélyhűtőmben szinte mindig van négy csirkeszárny, a kedvenc hentesemnél veszem, jóféle tanyasi csirke. Ritkán engedem kifogyni. Tegnap, amikor kivettem, eszembe jutott Rózsika és az ő konyhája, és ma hajnalban, mikor Cicó macska kikergetett az éhségével az ágyból, hajnali fél hatkor, nekiültem megírni az újabb igaz mesét az életemből.
2024 04 13
Szóljon hozzá!