(A Hetedhéthatár 100. számának megjelenése alkalmából)
„Mindenkit dicsérni kell – ki kell mondani bókjainkat az emberek szemébe, de a hátuk mögött is, ha van valószínűsége annak, hogy visszajut hozzájuk.” (Thackeray)
Rohansz, mint egy pányváját vesztett csikó. Füled mellett fütyül a szél. Szereted a sebességet. Az Élet felfokozott ritmusát. Csak néha kényszerülsz arra, hogy megállj!-t parancsolj magadnak és lihegő tüdővel, zakatoló szívvel visszanézz, honnan is rohansz. S arra már időd-erőd sincs, hogy azt is megnézd, merre is tartasz.
Jó néha, kell néha, hogy megálljunk. Tán új erőt vételezni a következő rohanáshoz, tán elácsorogni egy picit és megfürödni az emlékekben, amelyek ilyenkor mintha felnagyulnának, fontosabbakká válnának és mintha valamiféle ígéretet sugallnának.
Ez a szám a Hetedhéthatár 100. száma. Századszor adjuk oda önmagunk, gondolataink, emlékeink és élményeink egy-egy darabkáját, századszor jövünk össze a megjelenés napja előtti estéken, hogy elbeszélgessünk, meghányjuk-vessük a világ vagy a magunk dolgait és századszor hisszük – mert hinnünk kell! -, hogy gondolataink eljutnak oda, ahová szánjuk őket, s hogy nyomukban a szeretet, a megértés, a megbocsátás apró molekulái kelnek-ébrednek újjá az emberekben, hitekben s talán még az eltévelyedett lelkekben is. Mert ilyen hit és elkötelezettség nélkül nemcsak írni, de élni sem lehet. Még pihegünk az Élet ránkdiktálta iramától, de csendesedik bennünk a hatás, mert emlékezünk.
Legelőször barátainkra, a velünk tartottakra, akik már nincsenek velünk. Szigetvári Jancsira, aki mindig öt perccel később viharzott be közénk, de akiből szikraként pattant a humor s aki beflitterezte jókedvével és játékos énjével társaságunkat. Mándoki Lacira, aki úgy volt tudós, hogy csendességével és mosolyával felidézte bennünk a kíváncsit, a meglesni-kívánót, és hagyta, hogy türelmetlenül topogjunk: ugyan fogja meg már a kezünk és vigyen el bennünket a fel- és megismerés csodás ösvényeire. Itt vagy mán? doki! – köszöntötte mindig harsányan Drelicska Attila Lacit, s kettejük évődéséből harsány kacagások és kedves sztorik születtek. Attiláról nem tudok elfogulatlanul beszélni. Közel harminc évig nyúztuk egymást, ördögi és gyermekded ötleteinkkel. Alkatrészeivé váltunk egymásnak. S ha szabadna, haragudnék rá, mert elvitte ifjúságom és életem egy jelentős darabját.
De itt vannak a mai napig jelenlévok. Bogádi Kis Gyuri, az ironikus, ám hatalmas ismeretanyaggal rendelkező filozóf. A kihalóban lévő polihisztorság alig fellelhető példánya. Ha indián-team volnánk, bizonnyal o lenne a Nagy Bölény. Hegedüs Sanyi, az életet oly irigylésre méltóan szépnek festeni tudó poéta, Videcz Feri, a Nagy Természetimitátor, a csendes szellőjű erdők és sokillatú mezők láttatója, Szabó Anikó, a mindennapi életet mesévé varázsló tündéri boszorkány, az új-anyuka, Kardhordó Kálmán, aki úgy tud elbújni közöttünk csendességével és türelmével, hogy egyre arra inspirál bennünket, ugyan keressük már meg gondolatait, érzéseit. És itt van Jéki Laci, a mindennapos, mondanám a szigorúan materiális világ lírai képviselője, aki nyomán rég elfelejtett ismereteink születnek újjá és aki aprólékos analíziseivel megnyugtat bennünket a világ és a fizika könyörtelenségeitől való félelmünkben. Szigetvári-Szattinger Krisztián, az apja nyomdokaiba lépő, kifogyhatatlan elmésségű humorzsák, Plesz Ákos, a mindennapok lírai tolmácsolója, Németh Gábor, a ma tudományának csillapíthatatlan megszállottja, Komlós Attila, a Nagy Utazó, Füredi Feri, újságunk Mikes Kelemenje, aki nemcsak ébreszt, de néha toporzékolóan türelmetlenné is tesz gondolataival, Tám Laci, aki kiapadhatatlan energiával és dinamizmussal hisz bennünk és önmagában, s aki képeivel felidéz egy világot, amely csak az avatott számára érhető tetten. Bandi Andris, aki úgy inspirál bennünket Erdélyt szeretni, hogy közben felsokszorozza magyarságtudatunkat, Tillai Gabi, akiben csillapíthatatlan szív dobog szeretett mediterráneuma iránt, mint ahogy Vargha Dezsőben is Pécs iránt, Czupy György, aki tovább fényezi amúgy korántsem mindig fényes történelmünk tanulságait, Motesiky Árpád, amolyan modern szerbantali analizátor, Szabados Gergely, Berger Dalma és a többiek, akik pilvaxi forrósággal szolgálják Eratót, a költészet múzsáját. Tóth Karcsi bölcsessége ritkán töri át azt a hallgatagságot, amellyel szelíden megbújik közöttünk, Rónaky Edit, a klasszikus értelemben vett pedagógus, a tanítani-akarás megszelídíthetetlen alakja, Kurucz Gyuszi, a hogy is kell csinálni voltaképpen etalonja. És mind a többiek!
Ne haragudjatok rám, kedves Társak, akikről szólni elfelejtettem. Ti éppúgy fogaskerekei vagytok ennek a 100. számát ünneplő újságnak, mint mi mindannyian. De jó volna valami hihetőt, valami el-nem-felejthetőt, valami igazán megtermékenyítőt mondani ezen a ritka születésnapon. Aligha telik tőlem ilyesmire. Csak azt kívánom mindannyiunknak, ülhessünk még össze a 200. és további kerek lapszám megjelenésekor is. Fütyül a kalauz, szabadot mutat a szemafor, fenn a tárcsa, kezdődhet újra és újfent a tovarobogás. Utazzunk együtt! Jó utat, Barátaim!
Hozzászólások