Ulwingék valahonnan a Duna forrásvidékéről érkeztek, de ki tudja már, hogy pontosan honnan. Egy nemzedéknyi időt Pressburgban töltöttek, majd a család éppen soros fiatal tagjai tovább vándoroltak a nagy folyó mentén, és az 1830-as években megállapodtak a magyar „fővárosok” tájékán.
Óvatosan kell persze fogalmazni, hiszen a magyar koronázó város még ekkoriban is Pozsony volt, csak a magyarosodás meg a kényelmesebb közlekedés tette fővárossá Pest-Budát, amelyben azonban se igazi magyar király, se valódi magyar kormány nem székelt, de ezek a magyarok mindig is ilyen különös népek voltak. Meg mi az, hogy fővárosok? Hát nem Buda a főváros, a sokszázados, az egykori királyok egykori palotájával, ahol ma is működik a Helytartótanács? Hát nem Pest a főváros, amely napról-napra magyarosodik, lassan pedig akár felfalhatná Budát? Amelyiknek a magyar színháza vadonatúj, múzeuma is van már – tervben, egyeteme viszont még csak gondolatban? De hát tisztességes bürger nemigen jár se színházba, se múzeumba, az egyetemet pedig Göttingenben vagy Heidelbergben járta, ha járta. Afféle tisztességes német egyetemet, alaposat, unalmasat…!
Szóval partot ért a két, Pressburg felől érkező vándorlegény (vagyis hogy Pozsony felől, ugye így mondják a magyarok?), de már a Duna-parton baj történt: Kristóf deszkacsúszdát szerkesztett és Pesten maradt, Sebastian pedig átladikozott Budára és órásmester lett. Nagyiparos az egyik, kisiparos a másik, de ők ezt akkor még aligha nevezték ilyen szakszerűen.
Kristóf a fa bűvöletében élt, a gerenda, a tető, a zsindely világában, „A nagy ács” nevet érdemelte-csikarta ki üzletfeleitől, barátaitól. Övé volt az első kőház a part közelében, az első polgári vállalkozások egyike, amelyet nem paragrafusrágással és síbolással, hanem rátermettséggel és kemény munkával teremtett meg Kristof Ulwing, vagy már egyre inkább Ulwing Kristóf.
Német? Magyar? Hát persze: német, onnan jött, valahonnan Svábországból. Hát persze: magyar, mi más lehetne a magyar fővárosban, magyar munkásai és ügyfelei között. Az Ulwingok együtt magyarosodtak Pesttel, a magyar várossal, nem a magyar történelemmel! Legalábbis ők így mondják! Kristóf magyarabb Ulwing lett, mert Pest magyarabb város volt, Sebastian németebb Ulwing maradt, mert Buda németebb város volt. Aztán a végzet persze mindent másképpen rendezett…
A munka, az üzletmenet, a cég hírneve – Heidelberget végzettek számára: eredeti tőkefelhalmozás, vállalkozói kapitalizmus, konkurenciaharc. Az Ulwing-ház tiszteletet és félelmet egyszerre parancsolt. Mérce lett, a polgári jólét mércéje. Kristóf úr büszke rá, hogy vándor ácslegényként kezdte az életét, nem törleszkedik sem magyar nemeshez, sem osztrák hivatalnokhoz. Gőgösek azok és koldusok. Ő is gőgös a maga módján: polgáröntudat – így mondják szépen. Viszont gazdag, nagyon és stabilan. Nem pillanatnyi konjunktúra teremtette a vagyonát, s a dekonjunktúra se fogja elmosni. Kártya, ital, lóverseny – ismeretlen fogalmak számára. (A korszak regényírói sajnos azért többnyire ilyen negatív fogalmakkal írták körül a vagyonszerzés és a cégalapítás elsőgenerációs élményét – az olvasók aligha képesek belőle a használható receptet kiolvasni. Maguknak a polgári tőkepénzeseknek pedig eszük ágában se volt, hogy meggazdagodásuk valódi titkát kifecsegjék!)
Munka, siker, pénz – igen, családi boldogság – nem. Ugyanazt a leányt szerették mindketten, a budai fiú is, a pesti is. Kristóf volt az erősebb, elvette testvére elől. Aztán a sors elvette tőle is, fiatalon. Egy gyermek maradt utána, aki apjától az arany ragyogásának árnyoldalát, anyjától a korán semmivé vált szeretet hírét-hiányát kapta. Sápadt ember lett, nagy ember kis fia.
Évszámot – egyet sem olvasunk a könyvben, Pest-Buda azonban egyszer csak forradalmi hangulatba lendül. Szabadság, és különösen: sajtószabadság! – hallják, olvassák Ulwingék, a német bürgerek és a belőlük lett magyar polgárok. Lelkes és lázas, cilinderes ifjak forradalma ez, diákos és komolytalan, ki jegyzi meg a nevét az efféle ifjoncoknak–firkoncoknak. Ulwing Kristóf rokonszenvezik velük, úgy módjával, Ulwing Sebastian már kevésbé. Ő a béke és a józan polgári élet híve. Üzletében minden este fölhúzza többtucatnyi óráját, majd füles karosszékébe ereszkedik elmélkedni. A budai ifjak (mert azért az ifjak ott is ifjak!) Ulwing mester üzletébe szívesen járnak, éppen a béke, a jól csengő német név és az enyhén császárbarát szellem miatt. Ki keresné őket éppen ott? Sem a Helytartótanács napjaiban, sem a horvát granicsárok beszállásolásakor. Csak a kis unokahúg odaátról, Pestről. De ő se személyesen érkezik, hanem gyertyát tesz ki esténként a pesti Ulwing ház Duna-parti ablakába, hogy így üdvözölje a budai bácsikát. A bácsika hasonló módon üzen pesti húgocskájának. Csak azon a kora nyári éjszakán támad ebből rettenetes baj, amikor a fényjelzésekre a magyar honvédsereg megrohanja Budavárát, az osztrák cserepár pedig ott, a kis órásüzlet ajtajában agyonlövi Ulwing Sebastiant. A nemzet hőse lesz, egy számára mindvégig idegen nemzeté, pedig ő csak az órák ketyegését akarta hallgatni. De hát az idő, a történelem ilyen kis óraütésekkel és ór(i)ási manőverekkel halad előre…
A nagy ács elpusztíthatatlan, a konkurencia képtelen a romlását okozni, csak saját természete, méretes indulata robbantja szét ereit, erejét. Ott hal meg a deszkahalmok között, ácsszekercével a kezében. Az utolsó, amit lát Pestből, az életből, a családjából: a megmunkált fa lázadása. Tűzvész emészti el a felhalmozott gerendavagyont.
János Hubert, a sápadt fiú képtelen kézben tartani a céget. Ötlet nélkül való, fegyelmezett ember. De csak önmagát képes megfegyelmezni. Gyűjtő és gyarapító apja után ő a felélők nemzedékéből való. Gyermekei (lánya, fia) is a nagyapjukat bálványozzák, Anna a nagy ács szemefénye, kis Kristóf pedig még a nevét is tőle örökli.
De csak a nevét! A két unoka útja eltér egymástól, apjuktól is, nagyapjuktól is. Anna valódi érzelmeket hordoz magában, szerelmi házasságról álmodozik, zongorázik és énekel. Hisz benne, hogy egy nőnek lehet saját akarata és győzhet is ez az akarat. Ő maga ugyan inkább csak tagadásra használja ezt az akaratot. János Hubert még reménykedik: egy házasságban – a lánya neve (az Ulwing) és egy benősülő cég milliói még mentőkötelet jelenthetnek a családnak. Hiszen vannak itt Münsterek, Fügerek (a sanda ifjabb Füger már céges levélpapírt is tervez: Ulwing és Társa, ebben ő lenne a „társa”).
Helyettük megjelenik Illey Tamás, aki színmagyar és egy fillérje sincs. Ille, a családi birtok már évtizedekkel ezelőtt dobra került. Maradtak a megszépült emlékek, a sóhajok, a magyaros gesztusok. János Hubert irtózik tőle, Anna rajong érte. Münsterék, Fügerék mehetnek a sóhivatalba. És megy kis Kristóf is, ő a zálogházba, az uzsoráshoz, aztán a szerzett pénzen Párizsba…
Mire Anna és Tamás a nászútról hazatér, János Hubert már nem él. Megnyugodva hal meg: volt egyetlen ember, aki neki köszönheti a boldogságát: a lánya. És meghal kis Kristóf is, ahogy „az ilyenek” szoktak: öngyilkos lesz, útja a Duna hullámaiba vezet. És akkor a szörnyű (módon szirupos) vég: Ille hirtelen eladó lesz, a pesti Ulwing ház árából Tamás és Anna visszavásárolja a délvidéki birtokot. Tamás ugyan csak meghalni tér vissza Illére, de „a régi urak új asszonyát” az illeiek a hajdan volt jobbágyok alázatával fogadják.
*
1914-ben jelent meg Tormay Cécile regénye, a legutolsó pillanatban. Ezt a történetet, ezt a szemléletet később már nem lehetett volna „eladni”. Ekkor is nehezen. Tanú rá a magyar történelem. A regény akadémiai díjat kapott.
Mi a jó a könyvben, mi a baj a könyvvel?
A századelő legnagyobb európai családregénye, A Buddenbrook ház (Thomas Mann életművének talán legharmonikusabb darabja) 1901-ben jelent meg, magyarul azonban csak 1921-től olvasható (Lányi Viktor fordításában). Egy polgárcsalád tündöklése és bukása három nemzedék idején Észak-Németországban a Buddenbrookék története, egy Magyarországra került német család beilleszkedése, kiemelkedése és visszahullása a magyar állóvízbe az Ulwingéké. Mondhatnók: feltűnő hasonlóság – de a fő cselekményszál kétségtelen hasonlóságán kívül nincs közöttük szinte semmi kapcsolat. Ha van idejétmúlt, a velejéig elavult történet, ez az. Ha van a történelemből kiesett történet, A régi ház az.
Tormay Cécile a német polgárság beilleszkedését és elmagyarosodását akarja Ulwingék történetében példázni. A példázat sikerül, a családregény érdektelen marad, sem az öreg Ulwingot nem tudjuk bámulni, sem a fiatalt (aki lélekben fiatalon is öregebb, mint az öreg öregen!) nem tudjuk sajnálni. A legfiatalabbakhoz pedig jóformán nincs közünk. Tormay szeme előtt nyilvánvalóan a három nemzedék eltérő sorsa lebegett, és annak az ívelésnek kívánt megfelelni, amely szárnyalásból, tehetetlenségből és önsorsrontásból áll. Minderről azonban csak tájékoztatást kapunk, bizonyítást nem.
Amiképpen az Ulwingok papirosfigurák, a környezetük is az marad: egy épülő papírváros magyar vagy német nevű papírlakosai. Egyetlen „érdemi motivációt” meg nem ismerünk, amely az országhoz, a városhoz vagy annak lakóihoz kötné, akik kezdetben jövevények, később pedig a város, az ország építői lesznek. Az ország sorsa, a város élete ugyanúgy ismeretlen, érthetetlen, sőt érdektelen marad számunkra, amiként a szereplők saját lelkivilága is (ha van ilyen egyáltalán, a regényben nem esik szó ilyesmiről). Pedig a reformkori Pesten azért volt megismerni és átélni való. A nagy árvizet persze jobb elfelejteni, de hogy egy építési vállalkozó a rohamléptekkel épülő vadonatúj nagyváros egyetlen beruházását se említse, ez különös (vagy inkább lehangoló!). Sem az új Duna-parti palotasort a Vigadóval, sem az új Pest-Vác-i vasúti indóházat, sem a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum épületét vagy az épülő (és végül csak fölépülő) Lánchidat.
És ezek a fránya magyar nevek! De azért 1848-49 napjaiból csak képes lett volna az Ulwing ház három nemzedéke legalább egyetlen tartós értékű nevet megjegyezni. Magyart vagy nem magyart, hiszen volt bőven forgalomban ekkoriban mindenféle, a magyaron és a németen kívül szerb, horvát, lengyel. Vajon Ulwingék annak az emberfajtának a korai előfutárai, akik nem akarják bizonyos embercsoportok érzékenységét megsérteni, ezért sem nekik, sem senki másnak az értékeit-emlékét nem őrzik meg?
A néhány megmagyarosodott németen kívül másról nem hallunk, hogy a magyarországi polgárság megteremtői között szerepeltek volna. Hogy a százezresre növekvő nagyváros (amely időközben Pest-Budából Budapest lett) létszámnövekménye honnan került ki, nem tudják Ulwingék (így mi se tudjuk meg), de nem is érdekli őket. Hogy a Monarchia nagy kohója más népeket is magyarrá formálhat (legalábbis nyelvében, ahogy őket, kevésbé lélekben, ahogy őket sem), erről sem esik szó. Hogy a jobbágysorstól csak a közelmúltban megszabadult magyar parasztság még egy utolsó kísérletet tesz a főváros külvárosában, mielőtt kivándorol Amerikába, erről sem tudnak Ulwingék. Hogy a magyarországi zsidóságnak is van szerepe mind a megmagyarosodásban, mind a polgárság átformálásában, mind pedig a vagyoni viszonyok alakításában, erről Tormaynak egyetlen kellemetlen félmondata van (az idegen arcélről).
Nem erről szól a regény, ne kérjük tőle számon. Kár. Ebben a családregényben kitapintható lett volna egy nagyigényű fejlődési ív, a belső résztvevők és a külső szemlélők célszerű vegyítése. Ehelyett vértelen figurák képtelenek elfoglalni és kiismerni magukat környezetükben 1830 és 1880 között. Rosszabb! A legszerencsétlenebb, a legostobább utat választják. A birtokát vesztett magyar dzsentri anakronisztikus vágyálmához adják megroppant, de még mindig jelentős vagyonukat. Miért? Nem derül ki.
Illey Tamás rokonszenves udvarló, margitszigeti csoportos andalgásra például kiválóan alkalmas. Férjként az első pillanattól ellenszenves, és teljességgel idegen elveket, értékeket csempész Anna életébe. Egy nyilvánvalóan elavult, „lejárt” álomvilág értékeit. Anna nem értéktelen ember, talán az Ulwingok legrokonszenvesebb tagja. A biedermeier kulisszái között egészen jól kiismeri magát. De hát hol van ő Jókai hősnőitől, hol jellemben és határozottságban, kezdeményező erőben és önfeláldozásban. Anna inkább az unaloműző önszórakoztatást és a kellemes megalkuvást dédelgeti keblén. És ezt a vadászgató, mocsárjáró, ábrándokat kergető Illey Tamást. Tormay Cécile pedig súg: rosszat súg. Ostobaságot, hazugat. Azt súgja, hogy Illének és Illeynek van jövője Magyarországon, és az Ulwing polgárcsalád leánya számára pedig különösen. Pedig Tormaynak nagyon jól kellett tudnia, hogy Ille (és a magyarországi Illék) nem térnek vissza, nem kerülnek hirtelen eladásra, és különösen nem egykori gazdáik számára, akik – ugyebár – évtizedek óta csak őzet és pillangót kergetnek. Ezt a tévhitet elhiteti Ulwing Annával, és el akarja hitetni az olvasóval is.
Buddenbrookék romlása is bekövetkezett három nemzedék alatt, a nagypolgári jólét építőelemei széthullottak, helyükön más nagypolgári patrícius vagyon és világ épült. Ulwingék kísérlete szintén kudarcba fullad, bukásukkal azonban mintha a történelem kereke fordulna vissza a regényben, az (amúgy megkésett és felemás) magyar polgári átalakulás helyét ismét a vidéki birtokos nemesség veszi át. És a regény ebben a valótlan, képtelen és történelmietlen megoldásban ráadásul „a jó győzelmét”, az erkölcsi világrend helyrezökkenését sugallja. Az utókor olvasója ámuldozva forgatja Tormay Cécile regényét, és fölteszi magának a kérdést: Ennyit ért meg és ennyit enged megérteni a magyar XIX. századból? Ezt a sápadt tapétarajzot nevezi magyar társadalomábrázolásnak? Ezért vajon érdemes volt Ulwingéknak eljönniük svábföldi hazájukból?
Az értők azt mondják, A régi ház Tormay Cécile legjobb regénye.
Szóljon hozzá!