Ha jó a beszédhallásunk, könnyen felismerjük, hogy értelmes-e az adott szöveg interpretációja. Ha számunkra követhetetlennek tűnik a szöveg tartalma, akkor lankad a figyelmünk, de még az is előfordulhat, hogy bosszankodunk a produkció miatt.
Miről lehet felismernünk az inadekvát szövegmondást? Főleg a hangzásból, de még a beszédet kísérő metakommunikációs eszközök (kiállás, tekintet, arcjáték, gesztusok) látványából is.
Árulkodó lehet a felolvasó vagy versmondó bizonytalanságáról, ha csak araszolgatva megy előre a szövegben. Bár szépen ejti a szavakat, de csak írásjeltől írásjelig haladva rakja össze a mondatdarabokat, de a mondatkapcsolódásokat (a mondatláncolatot) nem tudja érzékeltetni. Így elsikkad a szöveg egészészének értelme. – Hiba, ha „kívülről rávitt modorosságokkal”, például az indokolatlan erős hangzással, a túlságosan dallamos, már-már énekelt dallammenettel szólal meg a szöveg. – A szövegelemzés elmaradása miatt a szövegmondó csak mechanikus olvasással hangosítja a szöveget, és megelégszik azzal, hogy minden szót hangsúlyoz, vagy egy megszokott, univerzális dallamformával (ereszkedő dallammal) zárja a különálló mondatokat. – Hiba, ha a dallamvonal végig emelt magasságban lebeg, s az is, ha minden vesszőnél „felviszi” a dallamot a felolvasó, illetve minden pontnál alászáll a dallam. – Nem helyeselhető, ha a felolvasó a szöveget végig egyforma hangerővel és változatlan ritmusban (vagy túl gyorsan vagy túl lassan) olvassa. A szöveg tagolódását, illetve a mondatkapcsolódásokat hangerőváltással és szünetek alkalmazásával is lehet tagolni. A mondatfonetikai eszközök konkomitanciája azt jelenti, hogy a hanglejtés módosulása, a hangerőváltás, a tempóváltás és a szünetek alkalmazása együtt is szerepelhet, ám a „takarékosabb” szövegmondás során akár egy mondatfonetikai eszköz is kaphat fő funkciót. (Ez Deme László felismerése!)
A témakör pontosabb megértéséhez l. még Wacha Imre A szöveg és hangzása című könyvéből a Kiejtési álszabályok és babonák című fejezetet (177–180)!
Kölcsey Ferenc Huszt című versének elemzésével talán sikerül bemutatnunk, hogy milyen mondatfonetikai eszközökkel lehet elérnünk a mű tartalmával adekvát szövegmondást.
[1] Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék; ǀ ǀ
[2] Csend vala, ǀ [3] felleg alól szállt fel az éjjeli hold. ǀ ǀ
[4] Szél kele most, [5] mint sír szele kél, ǀ [6] s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. ǀ ǀ ǀ
[7] És mond: ǀ [8] Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? ǀ
[9] Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? ǀ ǀ
[10] Messze jövendővel vess összve jelenkort; ǀ ǀ
[11] Hass, alkoss, gyarapíts; ǀ ǀ [12] s a haza fényre derül!
Az {[1] → [6]} jelű szakaszban olvasható a vershelyzet: a költő a huszti várromhoz érkezik, és ott a Múlt rémképe jelenik meg előtte. A {[7] → [12]} szakaszban a rémkép (= a Múlt) szólítja meg a költőt; figyelmeztetvén a múlton való merengés elégtelenségére, és egyúttal ezzel szembeállítja a „cselekvő hazafiság” gondolatát.
A vers kezdő soraiban jellegzetes romantikus tájat „fest” a költő: várrom a felhőkből felbukkanó hold fényében és a képzelt „rémalak” -kal. A 19. század magyar festői hasonló képelemekkel ábrázolták a dicső múlt egykori emlékeit. (Lásd Lányi Sámuel, Ligeti Antal és Markó Károly munkáit a XIX. századi magyar művészet című könyvben!) A romantikus stílusú művek „kelléktárához” tartozott a kesergés, a bánat érzésének megjelenítése, sok esetben túlsúlya. Érdekes, hogy Kölcseynek ez az egyébként pozitív végkicsengésű verse a bús melléknévvel kezdődik. Minthogy nem a várrom düledéke bús, hanem a költő, aki ezt szemléli, talán arról lehet szó, hogy Kölcsey az érzéseit, pillanatnyi hangulatát a tájba vetítette. Vagyis nem a táj a bús, hanem a költő a látvány hatására. A különleges szóhasználat talán érintkezésen alapuló metonímiának tekinthető.
A szünetek jelei: ǀ = egészen rövid szünet; ǀ ǀ = rövid szünet; ǀ ǀ ǀ = hosszú szünet. A szünetek hosszúságát pontosan nem lehet kiszámítani és eltervezni. Az előadó pillanatnyi lelki állapota is meghatározhatja a szünetek helyét és időbeli terjedelmét.
A vers grammatikai szerkezete:
{ [1] + [2] + [3] + [4] + [6]} + {[7] + [8] +[9] + [10] + [11] + [12]}
↓
[5]
A vers 12 tagmondatból áll. A laza szerkesztésű szövegben a mondatok mellérendelő viszonyban sorakoznak egymás után. Csak az 5. tagmondat mellékmondat szerepű. Esetleg a [7] jelű tagmondatnak, mint főmondatnak alárendelt tárgyi mellékmondatai a {[8., 9., 10., 11 és 12]} jelű tömb mondatai. – A vers szövegszerkezetére lineáris felépítésű, akárcsak a mondókák és népdalok elemzett szövegei. Két nagyobb egységre bontható: az {[1] → [6]} tagmondatból álló részre és a {[7] → [12]} tagmondatból álló részegységre. A ǀ ǀ ǀ jelnél lehetne hosszabb szünettel tagolni a két részre a szöveget; a ǀ jeleknél tartsunk rövidebb (hökkenetnyi) szünetet! – Nem könnyű megállapítanunk a vers mondathangsúlyainak (főhangsúlyainak) helyét. A szöveg helyes értelmezését segítik ezek a mondathangsúlyos szavak (szerkezetek): megállék; Csend (vala); éjjeli (hold); Szél; sír (szele); rémalak (inte); s mond; Honfi; visszamerengni mit ér; jövendővel – jelenkort; Hass; alkoss; gyarapíts; fényre derül.
A versben régies múlt idejű alakok a vala és a kél ’kel’; félmúlt jelentésű a megállék, ’megálltam’, kele ’kelt’ és az inte ’intett’. A szöveg fő gondolatát ünnepélyes szavak és szókapcsolatok nyomatékosítják: kebel ’szív, lélek’, Honfi ’hazafi’, epedő kebel’<állandóan> siránkozó, vágyakozó szív’, fényre derül ’gyarapodik, boldogul’. Bizonyára ritmikai okok miatt szerepelnek a versben az egy magánhangzóval rövidebb szóalakok: Oszlopi ’oszlopai’, visszamerengni ’visszamerengeni’. Az összve szó mai hasonulásos megfelelője: össze. Az említett szólakok ma már archaikus szavaknak számítanak, de Kölcsey korában (a 19. század elején) még élőnyelvi elemek voltak.
A vers hangsúlyozásában nem lehet figyelmen kívül hagynunk az időmértékes vers daktilusaiból adódó erőteljes ritmust. Vagyis akarva-akaratlanul skandálni kezdjük a sorokat. A szöveg értelmezése érdekében ezt a feszes ritmust kissé vissza kell szorítanunk úgy, hogy a verslábak hangsúlyos helyeiről áthelyezzük a nyomatékot szomszédos szótagokra. Például így: vára → megállék; visszamerengni → mit ér; a haza → fényre derül. Ezek a szokatlan és kissé váratlan hangsúlyok kicsit tompítják a vers erős ritmusát, de jól szolgálják a mű tartalmának helyes értelmezését. A szünetek alkalmazása is segíti a ritmus bizonyos „kizökkentését”. (Lásd fentebb!)
Tervezni lehet a vers dallamvonalának alakulását is. Ezt számítógépen nem tudtam ábrázolni, ezért külön rajz mutatja az elgondolásom lényegét. A hangzás nagyjából középdallamból indulhatna. A dallammenet fokozatosan emelkedhet az inte felém szavakig. Itt hosszabb szünet is utalhat az új szövegegységre. A dallam (hanglejtés) a [7] → [10] jelű egységnél jut tetőpontra. Mivel a [8] és [9] jelű tagmondatok szinonim viszonyban vannak egymással, illetve a [9] jelű mondat megerősíti a [8] jelű mondat állítását, ezeket megközelítően azonos nyomatékkal és azonos hangfekvésben kellene mondani. A vers a [11] és [12] jelű tagmondattal jut nyugvópontra. Nem ajánlatos ezeket a mondatokat „elharsogni”! Az lenne a természetes, ha a vers két utolsó mondata fokozatosan ereszkedő dallamvonallal hangzana.
A tempóváltások is segíthetik a vers értelmezését. A szöveg első és második sorához a lassabb tempó illik. A [4] → [6] jelű egységben kissé gyorsulhat az iram, majd a vers második felében {[7] → [12]} újra a lassabb tempóra kellene átváltani.
A [8] és [9] jelű mondatban a stílushatás forrása az, hogy a tartalom és a forma érdekes ellentmondásaként a kérdő formájú mondatok állítás szerepűek: ’a romok ormán nem érdemes a múltért sóvárognunk, epekednünk’ és ’nem érdemes a múlt felé visszatekingetni, hiszen annak már csak az árnyéka létezik’. A mai köznyelvben is léteznek efféle mondatok: Nem megmondtam ezt neked? (’Mondtam már ezt neked.’)
A Huszt című epigramma fő gondolatát, a „cselekvő hazafiság” követelményét – vélhetően Széchenyi István példája nyomán – Kölcsey Ferencen kívül Vörösmarty Mihály is hirdette: „Szólj, gondolj, tégy jót, s minden szó, gondolat és tett tiszta tükörként fog visszamosolygni reád!”
A korábbi felfogás szerint (Ascher Oszkár intelmeire hivatkozva) a versmondók csak hangjukkal fejezték ki, jelenítették meg az adott vers mondandóját. Újabban a legkiválóbb előadóművészeink metakommunikációs eszközöket is használnak versmondás közben. Ez lehet szerény arcjáték, a tekintet változtatása és kisebb kézmozdulat. Az erőteljes gesztikulálás és a túl dallamos beszéd teátrálissá teheti a versmondást! A 20. század elején Ódri Árpád volt ennek a versmondói stílusnak a legismertebb képviselője. A természetesebb hangvételű versmondás megvalósítói: Tímár József, Gáti József, Mensáros László, Sinkovics Imre, Mádi Szabó Gábor, Bánffy György, Kállai Ferenc, Latinovits Zoltán, Domján Edit, Darvas Iván, – a fiatalabb nemzedékből: Huszti Péter, Hegedűs D. Géza, Gálfi László, Jordán Tamás, Mácsai Pál, Haumann Péter. – Népballadáink legkiválóbb előadója Jancsó Adrien volt. Sokat lehetne tanulni abból, ha rendszeresen hallgatnák a tanulók az itt említett kiváló előadók hangfelvételeit.
A kifejező szövegmondás tudnivalóit leginkább Wacha Imre A szöveg és hangzása című könyve alapján lehet megismernünk. A szerző egészen aprólékos szövegelemzésekkel ad példákat arra, hogy miként lehet felkészülni egy-egy szöveg hiteles megszólaltatására.
Szóljon hozzá!