Nyelvújítás nyomor módban

A magyar, az egy élő nyelv. Ezt mi, magyarok, bizonyára tudjuk és tapasztaljuk mindennapjainkban. Most épp nem azokra a beszivárgó nemzetközinek nevezhető kifejezésekre gondolok, amik a média és a social media jóvoltából terjednek szinte megállíthatatlanul, hanem inkább a Péhowárd féle szótárra hajazókra. Ezek az utcán, nyomornegyedben (ilyen is van ma?!) született kifejezések talán a mai valóság egyik valódi lakmuszpapírjának is nevezhetők. Legtöbbször elsiklunk felettük, de van, amikor egyszerűen csak mellbe vágnak. Ott hevernek az utcán, a klasszikust idézve, csak fel kell őket szedegetni.
Egy ilyen élményben volt részem nem is olyan régen. Pécsett a Kossuth téren haladtam át, délelőtt, ilyenkor nem túl nagy a gyalogos forgalom. A billegő kőlapokon tartva figyelő tekintetem egy 5 forintos érmére találtam. Szerencsepénz, hát lehajolok érte. Fel is veszem, amikor a pár méterre lévő padon ülő hajléktalan megszólít.
– Csikkezel? Gyere, adok egy kis dohányt! – és már nyújtja is a dohányos tasakját.
Köpni-nyelni sem tudok. Először nem is értem mit kérdez, csak később esik le a tantusz.
Aztán szabadkozva kinyögöm, hogy csak egy szerencsepénzt szedtem fel.
– Az sem rossz – jön a válasz – de szólj, ha dohányra van szükséged.
A Kazinczy féle nyelvújítás után mintegy másfél évszázaddal egy újabb kísérlet alanyának érzem magam. Netalán-tán tevőlegesen is részt vettem a nyelvújításban?

Megosztás

Tweet