Az anyja azt mondta, az illata nyugtató hatású.
Őszintén remélte, hogy most az egyszer igaza lesz.
Nagy szükség lenne rá.
Az ujjai között forgatta a rózsa alakú szappant. Addig is csinált valamit. Addig sem foglalkozott a belőle feltörni készülő kétségbeeséssel.
Hogy lehetsz ennyire kibaszottul hülye?!
Nem nézett a mellette ülőre. A fiú halkan, szinte hang nélkül sírt, az arcát a kezébe temette. A lány a szappant forgatta az ujjai között, és fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Nem ért ehhez. Borzasztó barát. Egyszer már durván elrontotta, mi lesz, ha elrontja még egyszer? Nem teheti meg. Nem bírna ki még egy eszelős üvöltést. Még egy semmibe révedő halott tekintetet. Még egy vértócsát a csempén.
Rám kellett volna hallgatnod, megmondtam, hogy ez lesz!
Megborzongott. Szerette volna lerázni magáról az emlékeket. Nem akarta hallani. A saját hangja keveredett a fejében az anyjáéval. Csak most tudatosult benne, hogy szinte szó szerint vette át a szavait. Hogy tovább vitte a pusztítást. Korábban nem gondolta, hogy a szavak szó szerint ölni tudnak.
Felsóhajtott, a fejét hátradöntötte. Most nem szúrhatja el. Egyszerűen nem lehetséges.
– Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nagyon szeretnék segíteni, de nem tudom, hogyan tegyem.
– Hát azt én sem tudom.
A fiú halkan felsóhajtott, és letörölte a könnyeit.
Az egész a te hibád, te basztad el!
Nem. Kell lennie értelmes magyarázatnak. Nem ítélhet el valakit csak azért, mert nem érti. Ugyanaz történik, mint akkor. Nem lehet ugyanaz a vége!
– Miért csináltad?
A fiú úgy rázkódott össze, mintha felpofozták volna. A fejét rázta, mély levegőt vett.
– Tudod, hogy ez nekem nem megy. Nem tenném boldoggá. Tönkretenném az életét.
Persze, hogy nem megy, te hülye fasz, ha mindent az első pillanatban feladsz!
A lány lenyelte a feltörni készülő szavakat. Önmaga egy szeletét. Azt a részét, aminek legszívesebben a létezését is elfelejtené. Azt a részét, ami kitörölhetetlen, fájó nyomot hagyott mások életében.
Közelebb húzódott a fiúhoz, a vállára hajtotta a fejét és átkarolta.
Idióta fasz, akkor dögölj is meg egyedül!
Remegett a gyomra a régi önmagától. Még szorosabban ölelte a fiút. Az orrát megcsapta a levendulaillat.
– Elfogadsz egy tanácsot?
A fiú aprót bólintott.
– Beszélj vele! Csak még egyszer. Mondd el neki őszintén, hogy félsz. És hogy nagyon szereted.
A fiú kifújta az orrát. Maga elé nézett, a fejét nekidöntötte a lány fejének. Belé kapaszkodott. A lány el sem tudott volna képzelni ennél instabilabb kapaszkodót.
– De szakítottam vele! Hogy nézzek így a szemébe?! Rettegek, hogy ismét elrontom.
– Hát ez ismerős.
A markába szorította a rózsa alakú szappant, kettétört benne. A darabokat egész egyszerűen leszórta a földre. Fojtó, sűrű illat maradt utánuk.
A lány az íróasztalához lépett egy csillag alakú levendulás szappanért, és a fiú kezébe nyomta. A másik értetlenül nézett rá. A lány a szemét forgatta.
– Anyám megint vagy ezer darabot vett. Nekem nem kell ennyi!
A fiú válla megrázkódott. Nem lehetett eldönteni, sír-e vagy nevet. Valószínűleg mindkettőt egyszerre.
A lány visszaült mellé az ágyra, és a vállára tette a kezét.
– Tényleg beszélj vele, jó? Muszáj esélyt adnod magatoknak! Muszáj esély adnod saját magadnak!
A másik a földet nézte. Erőtlenül bólintott. Ugyanúgy babrált a csillag alakú szappannal, mint a lány a virág alakúval.
– Ha pedig nem jön össze, feleségül vehetsz engem.
A fiú felnézett rá, és elnevette magát.
– Legjobb barátok vagyunk. Ne rontsuk el egy házassággal.
– Már azzal elrontottuk, hogy megbíztál bennem.
Kibukott belőle a mondat, nem tudta magában tartani.
Hátradőlt az ágyon, hagyta, hogy az emlékek a testére hulljanak.
A másik lány kétségbeesett zokogása.
A saját fölényes mosolya.
A holttest mellett heverő búcsúlevél, amiben nem volt szemrehányás.
Neki kellene ott feküdnie a föld alatt.
Csak akkor vette észre, hogy könnyezik, amikor a fiú megtörölte az arcát.
Szegény.
Fogalma sincs, kivel barátkozik.
Szóljon hozzá!