– A foájéban nem fungál áz elektris!
– szólt haragvón Mádám Ipeksisch,
szemlézvén a frissen átvett artkinót…,
végigmérve, amit a haladás kinőtt…
– Holnap játszándók leend á Szállnák á dárvák,
áz Állámi áruház, áztán á Márburgi árvák…
…jönnek az elftársák a mozinóba…,
minden villánynák égni kell á kinóbá…!
– Tráváj, tráváj, bitte zer, mejne libe Herren,
és ti is ott hátul mind, chère Schwestern,
sikamika, tisztogatás, puhrhrenzí bitte zeehr!
Kehzed alatt égjen a munka, teendő ezeeehr!
Így teltek az artkinóban korai elődöm késő napjai,
miután hazájába visszatért, és szavait
visszanyerte, keveréknyelvvel élt,
mindenki szerette, míg élt…
Tíz éve még Auschwitz félhalottja,
azelőtt a strassburgi férje boltja volt
e szegény magyar baronessz otthona…
– Das Kino ist geputzt, liebe zeehrgeehrte Oma!
Szóljon hozzá!