Szolláth Mihály írásai

Igen, most éppen
van itthon kenyér is, bor is.
Gyermekem van. Párom van.
Nem vagyok szomorú.
Tudok mit enni.
Volt egy kert – utamon végig kísért az emléke.

– A foájéban nem fungál áz elektris!
– szólt haragvón Mádám Ipeksisch,
szemlézvén a frissen átvett artkinót…,
végigmérve, amit a haladás kinőtt…
– Holnap játszándók leend á Szállnák á dárvák,

a
Tisza
kiárad
partján sokan
már másra várnak

Triptichon Petőcz Andrásnak
I. A kőműves-tábornok
De Gaulle-nak neveztük – magas
volt és tekintélyt sugárzott,
nagy orra, mint kopasz kakas
mindenki fölé világlott.

idegenbe futnak földjükről
hogy hazát találjanak
elhagyva ezt a délibábos
vad országot
legyen fiatal hajtásukban
erő gyökeret verni

felemeli a fejét, 
alulról néz felfelé
szeme fehérje világít
kelő hold felett az éj 
tekintetével kérdez
nem tudom én se

piros selyem csak annyi
néhányszor felmegy a lépcsőn
rossz a világítás
összekeverednek a zajok
aztán a pattogó feszes beszéd
ugyanabban a házban

egy halrajjal élt
a város utcáinak kövén
kopogtak lábaik
feleség és férj
majd maszkok meg ostorok
tevék teknősök alligátorok

Ötven éve hagytam el hazámat én –      
magamnak írtam mindegyik versem
azóta…, kit érdekel, ócska poén
mind: értetlenül szerte hevernek.
Szárkúp-menedék kudarcaim boglya,
tűt keresni itt remény nélküli.

mikor pedig láttam őt,
az ablaküvegben tükröződött,
az arcát láttam – félig elfordulva állt ott
vászonruhája hullámlott
leesém az ő lábaihoz
gondoltam volna akkor