Szolláth Mihály írásai

Triptichon Petőcz Andrásnak
I. A kőműves-tábornok
De Gaulle-nak neveztük – magas
volt és tekintélyt sugárzott,
nagy orra, mint kopasz kakas
mindenki fölé világlott.

idegenbe futnak földjükről
hogy hazát találjanak
elhagyva ezt a délibábos
vad országot
legyen fiatal hajtásukban
erő gyökeret verni

felemeli a fejét, 
alulról néz felfelé
szeme fehérje világít
kelő hold felett az éj 
tekintetével kérdez
nem tudom én se

piros selyem csak annyi
néhányszor felmegy a lépcsőn
rossz a világítás
összekeverednek a zajok
aztán a pattogó feszes beszéd
ugyanabban a házban

egy halrajjal élt
a város utcáinak kövén
kopogtak lábaik
feleség és férj
majd maszkok meg ostorok
tevék teknősök alligátorok

Ötven éve hagytam el hazámat én –      
magamnak írtam mindegyik versem
azóta…, kit érdekel, ócska poén
mind: értetlenül szerte hevernek.
Szárkúp-menedék kudarcaim boglya,
tűt keresni itt remény nélküli.

mikor pedig láttam őt,
az ablaküvegben tükröződött,
az arcát láttam – félig elfordulva állt ott
vászonruhája hullámlott
leesém az ő lábaihoz
gondoltam volna akkor

Szent János apostol eljött
Patmosz szigetéről
Hátrameredély-Felkútra, hogy könyvéről
beszélgessen egy író-olvasó találkozón.

anyám másodszor is férjhez ment
doktor szolláthnak hívták és én azt hittem hogy majd most ő lesz az
de nem nem lett aztán már nemsoká tudtam hogy milyen jó is így hogy nem lett
neki volt egy velem egyidős lánya az első házasságából a dudus

az Idő fölé kellett állnia
mikorra átért oda átra
s visszanézett lassú fordulattal
az Idő fölött kellett állnia
és kívüle mintha előtte folyna