Igen, most éppen
van itthon kenyér is, bor is.
Gyermekem van. Párom van.
Nem vagyok szomorú.
Tudok mit enni.
Volt egy kert – utamon végig kísért az emléke.
Mandula, dió és barack, kukacos alma,
– semmi sem volt a miénk.
Aztán felöregedtünk az égbe, bár én még itt,
hátizsákkal vagyok mindig és senkinek nem könyörgök.
Egy fali textil túlélte, csudaképp,
Franciaországban van, Andinál.
Lassan homályosul, körvonalvesztésben áll
a múlt, árnyakat ölelek egyre-egyre…
Sokan nem is köszönnek már.
Semmi ezüst, arany soha. Toll kiszáradt,
ceruza csonk, billentyűk világítanak az éjben.
Napi zuhany, melegben többször is,
teát csak ritkán, kávét sokat iszom.
Járom a hűlt Budapestet
csak olykor fog el az iszony.
Minden városomból és falumból eljöttem.
Amit írok, így volt igaz. Már nem zavar
se könny se nevetés –
ötven évet szántam a tanításra,
alig van ki emlékezne rám.
„De néha megállok az éjen”
és számot vetek mindennel, ami régen
feszít – ám a megélhetés miatt elmaradt.
Amim van, ami hozzám és rám tapadt
szenvtelenül és azért is betűkbe öntöm –
legalább magamnak: falra hányt börtön
koszt, vagy mi a fene…, el ne vakarjam…
Lett, ami lett. „Mit akartam? Mit akartam?”
Sosem volt semmi kincsem, csak tudásom.
Ezt kértem az égtől – nem álom,
meg is kaptam, más nem otthonom.
Az éggel, majd, ha ott leszek, akkor számolok.
Szóljon hozzá!