Az első történet: Segíthetek?
Szereplői: Idős úr és a Segítő ember. Helyszín: Pécsett a Petőfi utcai és a József Attila utcai útkereszteződés. – Időpont: 2014. augusztus 18.
A történet a Segítő ember szemszögéből
A lámpa pirosat jelez még, amikor egy erősen őszülő idős úr érkezik az útkereszteződéshez. A járda kisebb hibája miatt megbicsaklik a lába; a teste hirtelen kibillen egyensúlyából, de azért nem esik el. Kis táska van a kezében. Nagyot sóhajt, majd feltekint a kék égre, és váratlanul zokogni kezd.
Mellette állok, és mindezt látom, hallom. Megdöbbenek a látványtól. Az idős emberhez fordulok:
– Uram, mi baja történt? Segíthetek?
– Meghalt a feleségem – mondja szinte szótagolva, remegő és elcsukló hangon.
– Uram, őszinte részvétem. Engedje meg, hogy segítsek az átkelésben, mert nagy itt a forgalom.
– Köszönöm a segítségét. Elfogadom – mondja hálálkodva, elérzékenyülve.
Közben a jelzőlámpa zöldre vált. Segítő emberként erősen fogom az idős férfi bal karját, és óvatosan megindulunk a zebrán. Szerencsésen átérünk az utca másik oldalára.
– Tovább tud menni, uram? Vagy hívjak inkább mentőt?
– Azt hiszem, kezdek magamhoz térni. Innen már magam is elboldogulok. Nagyon kedves volt, hogy segített. Köszönöm szépen a jóságát.
– Emberi kötelességem volt. Szóra sem érdemes. Vigyázzon magára! Isten vele!
– Isten áldja meg magát is a jóságáért!
Megnyugtat, hogy segíteni tudtam egy kedves embernek, aki nehezen viseli el súlyos lelki terhét.
A történet az Idős úr szemszögéből
Jelzőlámpás útkereszteződéshez érek. A járda hibája miatt majdnem kifordul a bokám. Kissé kibillenek egyensúlyomból. Aztán szerencsémre mégis állva tudok maradni. Nagy sóhajtással felnézek a kék égre, és teljesen váratlanul felidéződik bennem Feleségem kék szeme, és az is, hogy Ő még nem akart oda elmenni tőlünk… Nem először fordul elő velem ez furcsa asszociáció.
A botorkálásom, botladozásom és az imbolygó lépéseim meg az „égi tünemény” miatt hirtelen tör rám tör a zokogás. Ne tudom visszafojtani.
Kissé oldalt tekintve látom, hogy egy fiatal férfi áll mellettem. Rám tekint, megrémül, majd ezt kérdezi:
– Uram, mi baja történt? Segíthetek?
Nehezen elnyökögöm a sírásom okát. A férfi meghatódik, és közelebb lép hozzám:
– Őszinte részvétem. Segítek önnek szívesen, mert túl nagy itt a forgalom. Nehogy baj érje!
– Köszönöm a felajánlott segítséget. Elfogadom. Indulhatunk.
Alkalmi társam belém karol. Erősen tart, nehogy elessek. Átérünk az utca másik oldalára, a Süni nevű bolt elé. Jótevőm újra megkérdezi:
– Tényleg tovább tud menni? Ne hívjak mentőt? – Remélem, nem lesz bajom. Köszönöm, hogy segített. Isten áldja meg a jóságáért!
Szabadkozik: – Szóra sem érdemes. Kötelességemet teljesítettem.
Elköszönünk egymástól. Állok ott megdöbbenve, és integetek a Társamnak, amíg bele nem olvad az utca forgatagába. Azzal a jó érzéssel megyek tovább, hogy sok jó szándékú, segítőkész ember él a környeztemben. Többen vannak, mint ahogy ezt eddig gondoltam.
A második történet: Az esernyő védelmében
Helyszín: a Petőfi utcai és a József Attila utcai lámpás útkereszteződés. Szereplők: az Idős úr és a kedves Egyetemista hölgy. – Időpont: 2014. augusztus 15.
A történet az Egyetemista hölgy szemszögéből
Nicsak! Egy idős férfi áll előttem. Jó neki. Van esernyője; ő biztosan nem fog elázni. Én meg csurom vizes leszek a nyavalyás piros jelzés miatt. Óh, már zuhog, feltámad a szél is, és már arcomba, ruhámba vágja az esőt. Ez már idegesít. De látja-e ezt a mellém kerülő ember? Vajon segít-e rajtam? Kérjem ezt tőle?
De jó! Végre megszólal! Rendes ember lehet. Felajánlja az ernyőjét. Alábújok. Zöldet kapunk, és indulunk a túloldalra. Útközben hálálkodom. Lépegetek a zuhogó esőben, s közben figyelek ám balra is, hogy el ne üssön bennünket a zebrához vészesen érkező autó. Kikerüljük a nagyobb tócsákat.
Jaj, de jó! Végre az utca másik oldalán! A Süni napernyője már védelmet nyújt nekem, akkor is, ha tovább megy a kedves idős bácsi.
Rámosolygok, és megköszönöm a nem várt, önzetlen segítségét. Meglep, hogy beszélgetni kezd velem. Furcsa, hogy szóba áll itt egy idegennel. (Utcán nem szokás ismerkedni!) Azt kérdezi, miért nem hoztam ernyőt? Elmondom, hogy reggel még jó idő volt. Akkor még nem számítottam zivatarra. Azt is megemlítem, hogy munkahelyet keresek, ám nem sok eredménnyel. A hivatalokban állandóan megaláznak azzal, hogy pökhendi módon beszélnek velem. Mintha szórakozni mennék oda.
Ezen a ponton már a sírás határán vagyok. Alkalmi útitársam próbál vigasztalni; és kér, hogy ne adjam fel. Ő bízik a szerencsémben.
Jól esik, hogy a foglalkozásom felől is érdeklődik. Gyorsan felvázolom kérésére életem mostani nagy gondját, a nem szűnő pénztelenségemet. Erről nem szívesen szoktam beszélni. Talán azért, mert nem tartok igényt arra, hogy sajnáljanak. Mindig is volt bennem ennyi büszkeség.
Kísérőmnek korábban biztosan voltak hasonló anyagi gondjai, mert látom, hogy elkomorul az arca, és könnyek jelennek meg a szemében. Most én sajnálom meg őt. Biztosan időt akar még szánni rám, hiszen arra kér, ne siessek haza a zivatarban! Aggódik értem.
Igaza van. Még jobban a napernyő alá húzódunk, mert lassan már vízszintesen csapódik az eső az arcunkba. Megnyugtatom, hogy nagyobb bajom már nem lehet, mert itt lakom a közelben. Hamar hazaérek.
Elköszönünk egymástól.
Útitársam kissé szomorkásan indul tovább. Láthatóan nehezére esik a járás. Megsajnálom. Integetek neki. Visszainteget, mintha baráttól, jóakarótól búcsúzna.
Különös ember lehet – gondoltam. Lehet, hogy pedagógus volt korábban?
Sokáig fogok reá emlékezni.
A történet az Idős úr szemszögéből
Fáradtan álldogálok a zebra déli oldalán, a lámpás útkereszteződésben. Csúnya zivatar van készülőben. Esernyőt szorongatok a kezemben. A lámpa még pirosat jelez sokáig. Esni kezd, majd egyre jobban nekiered. Hirtelen feltámad a szél is. Ebből nagy zuhé lesz – gondoltam. Nagyon nyugtalannak látszhattam. Talán azért is, mert észrevettem, hogy mellettem áll egy csinos fiatal hölgy, – ernyő nélkül.
– Tessék az ernyőm alá bújni. Elférünk alatta. Zöld van! Karoljon belém!
Szót fogad a kislány, és megindulunk, ám közben arra is figyelünk, hogy el ne üssön bennünket a zebrára erős fékezéssel érkező autó. Még valahogy a tócsákat is kikerüljük. Hipp, hopp! Végre átérünk az utca másik oldalára, a Süni nevű bolt napernyője alá.
– Köszönöm a szívességét, kedves uram!
– Nincs mit. De miért nem hozott ernyőt magával?
– Jaj, azért, mert reggel még szép idő volt. Nem számítottam esőre.
– Látom, kissé szomorkás az arca. Szabad kérdeznem, miért?
– Jaj, mit is mondjak? Állás után érdeklődöm már hetek óta a Melódiák irodájában. Eredmény nélkül. Semmiféle ajánlatot nem kaptam. Pedig azt hittem, ma szerencsém lesz. Nem így történt. Most nagyon el vagyok keseredve.
És ezen a ponton már elcsuklik a didergő, félig elázott Kisasszony hangja. Megsajnálom.
– Ne aggódjon, hölgyem! Ilyen csinos kislánynak biztosan jut állás. Legyen türelemmel!
– Gondolja?
– Nemcsak gondolom, hiszem is! És szabad kérdeznem, mi a foglalkozása?
– Egyetemista vagyok még, és kellene nekem kis jövedelem, hogy tudjam biztosítani tanulásom költségeit. Idős, beteg szüleimtől csak minimális támogatást kapok.
Eszembe jutottak diákéveim „koplalós napjai”, és ezek a gondolatok szakadtak ki belőlem:
– Bízni kell ám abban, hogy jóra fordul a sorsa, és megszűnnek a nélkülözései. Sok esetben a nem várt véletlenek hoznak szerencsét. De várjon még kisasszony! Ne induljon el addig, amíg ilyen zehörnyés idő van!
– Várok, persze, de itt lakom ám a közelben. Hamar hazaérek.
Így köszönök el tőle:
– Remélem, tud megfelelő állást találni. Isten áldja meg! Sok szerencsét, sikert kívánok az egyetemi tanulmányaihoz!
– Köszönöm. Minden jót önnek is! – szólt a válasz.
Csak állok, állok ott csapzottan, félig elázva, de mégis reménykedő szívvel, és integetek az aranyos egyetemista kislánynak.
Távozás közben többször visszafordul, és ő is integet.
Sokszor fogok gondolni szomorkás arcára.
⁕ ⁕ ⁕
Érdemes-e elgondolkodnunk a két novella szereplőinek mentalitásán? Döntsék el ezt olvasóink! Mindkét írás azért hiteles, mert megtörtént esemény felidézésével, ábrázolásával készült. A novellák általánosítható tanulságait csökkentette volna, hogy konkrét személyek lettek volna a szereplői. A nevek elhallgatását az indokolta, hogy a két esemény bemutatása – mondanivalója révén – túlnő a személyes élettörténeteken. Hasonló eseményeknek napjainkban bárki lehet résztvevője vagy szemtanúja. Ahogy a hét krajcár nemcsak Móricz Zsigmondéknál hiányzott igen sokszor a drámai pillanatokban, hanem sok ezer családban a 20. század elején.
Pszichológusaink szerint az empátiás érzék nagy érték minden ember életében. Törekedni kell az erősítésére és megtartására! A párhuzamos történetek tanulságainak megértése jelentősen hozzájárul személyiségünk gazdagodásához.
Szóljon hozzá!