Reggel van. Egy farmert próbálok felhúzni magamra, ami vészesen szűknek tűnik. Félszemmel odasandítok a Drágára, még az ágyban fekszik, és egy könyvet olvas, „Jó tanácsok 40 feletti férjekhez” címmel. Semmi baj, kifújom a levegőt, behúzom a hasam és nekigyürkőzök: ez a nadrág rám fog menni, ha törik, ha szakad. Jó, szakadni azért ne szakadjon.
– Miért nem veszed fel a másik nadrágot? Az simán rád megy – kérdezi ekkor a Drága, rám se nézve: a könyvben húz alá mondatokat egy ceruzával.
– Rám megy ez is – mondom kétségbeesve – két hete is rám jött.
– Ahogy gondolod.
Néhány perc küzdelem után valóban rajtam van a farmer, kicsit szorít, kicsit szűk, nehezen kapok levegőt, de amúgy ki lehet bírni. Na, ugye, hogy igazam volt, gondolom magamban, miközben észreveszem, hogy a pizsamanadrágom a földön maradt. Na, azt fel kéne venni, ami már gondolatban is kemény manővernek tűnik ebben a nadrágban. Oda sandítok a kedvesemre: olvas, sőt már jegyzetel is egy kisebb füzetbe. Na, hajrá! Óvatosan hajolok le, a farmer akár egy lovagi páncél, nincs nagy mozgástér, majd megfulladok, a gyomrom feszül, a nadrágról nem is beszélve…
– Ott a másik nacid – így a drága rám se nézve: olvas és jegyzetel – a héten kimostam, nyugodtan használhatod.
– Nincs ezzel a nacival semmi baj, kicsit passzentos, de rám jön – mondom, miközben óvatosan, inkább csak imitálva, de annál jobban – demonstratíve – csinálok néhány guggoláshoz hasonló mozdulatot. Szerencsére nem törik, nem szakad semmi.
A végjáték az előszobában játszódik le, ahova a Drága is kikísér, csakis azért, hogy végignézze, hogyan szenvedem fel a cipőm. Először a nadrággomb adja fel: kedvesem feje mellett húsz centire húz el, hogy bele álljon a falba. Másodszor a fenekemnél szakad el varrás. Kész a katasztrófa.
A Drága kezében máris ott van az a bizonyos másik nadrág. Nagyot sóhajtva elveszem.
– De hát rám jött… két hete még rám jött… – mondom letörten.
A Drága mosolyogva megölel:
– Hát persze, hogy rád jött – súgja fülembe. – Hát persze.
Szóljon hozzá!