Jókai-ünnepély és „Cigánybáró” bemutató Pécsett 120 éve, 1905 májusában 

I. A Jókai-ünnepély 

Tudvalévő, hogy Jókai Mór 1904. május 5.-én hunyt el, és kisregényéből a „bécsi keringőkirály,” ifj. Johann Strauss (1825-1899) daljátékot írt „Cigánybáró” címmel, amelyet 1885-ben mutattak be Bécsben. Korának közkedvelt helyi polgári-liberális napilapjának, a Pécsi Naplónak (1892-1944) 1905. május 9.-i számában két hír is megjelent, amelynek egyike a nagy írónak állított emléket, másika pedig Jókai személyét kapcsolta össze ifj. Johann Strausséval, mégpedig a nevezetes daljáték bemutatásával.

Az első cikknek – amelyben Jókai Mórt költőként méltatták – „A főreáliskola Jókai ünnepélye” volt a címe, és ilyen magasztos gondolatokkal vezették be. „Az ifjúság aranyszájú, aranytollú elbeszélőjének, a magyar hazafiság szépirodalmi legékesebb szószólójának a hazafias ifjúság áldozott nálunk emlékünnepéllyel. Halálának, az egész nemzetet gyászba borító elhunytának (első) évfordulóján rendezett méltó, emelkedett hangulatú ünnepélyt a pécsi állami főreáliskola ifjúsága, mely méltón régi, nagy nevéhez most is tökéleteset, lélekemelőt produkált.

Zagy és intelligens közönség töltötte meg tegnap délelőtt a bejárónál és a teremben egyaránt feldíszített (az azóta lebontott, az akkori Kert-, a mai Dischka Győző utcai) városi tornacsarnokot, hogy egyrészről így rója le kegyeletét halhatatlan költőnk emlékének, másrészt, hogy evvel honorálja Gallovics János, a fáradhatatlan igazgató, a buzgó tanári kar és a törekvő ifjúság munkálkodását, mely hazafias szellemben, a munka jegyében készíti elő a jövőt…”

Az ünnepély legkiemelkedőbb pontjaként dr. Szegedy Rezső emlékbeszédét említette a cikk, „…mely érdeme szerint méltatta a költőkirályt, kinek költészetének rugóit, eszméit élvezetes, szép előadásban tárta lelkes hallgatósága elé. A tudós irodalmi tanár méltán sorozhatja eddigi, nagybecsű irodalmi beszédei mellé ezt a tegnapit, melyben Jókait, mint az ideál költőjét mutatta be, s ebből a szempontból magyarázta azt a nem létező, de bűvös világot, melyet, elszakadva a rögtől, a költő ragyogó fantáziája alkotott és népesített be…” 

A hosszas tapsviharral fogadott emlékbeszéd után az iskola kórusa három számot szólaltatott meg „Haksch Lajos énektanár lelkes instruálása, biztos, erélyes dirigálása alatt.” Azt is közölte a lap, hogy a Müller Róbert hegedűtanító irányítása alatt működő ifjúsági zenekar kísérte az énekszámokat, de önálló számok előadásával is jelentkezett. Így „…bizonyságát adta elsőrangúságának (sic!), tanújelét annak, hogy uralkodik a legnehezebb zeneszámokban is, és ezeket nagy hatással képes előadni…”

Bár a közönség „rokonszenvvel fogadta” a számokat, azt megjegyezte a („névtelen”) újságíró, hogy a tornacsarnok akusztikája „nem alkalmas zenei előadásra, mely itt kellő módon nem érvényesülhet.”

Ezt követően, a kétórás műsor végén az iskola tanulói szólaltak meg. Előbb Kertész Jenő VIII. osztályos tanuló „Hogyan lett Jókai költővé” című dolgozatát Acsay Lajos olvasta föl, majd Szekeres Vince VIII. és Réder Jenő VII. osztályos tanulók „lendületes, hatásos szavakban egészítették ki az ünnepély műsorát…”

 

II. A „Cigánybáró” próbáiról   

A nagymúltú, 1862 óta működő, és az ország első énekkarának minősülő Pécsi Dalárda újabb nagy terve szintén helyet kapott az újság ezen számában, mégpedig „A Pécsi Dalárda előadja a Cigánybárót” cím alatt. Érdemes idéznünk a cikk elejét, amely ékes szavakkal mutatta be a kórust, és helyi vonatkozásában Haksch Lajos (1862-1939) személye kötötte össze.

„Bátran elmondhatjuk, hogy egy városnak sincsen olyan műkedvelő gárdája, mint Pécsnek. Ez a gárda, ha évek folyamán tagjaiban változik is, ha más és más, és új erők veszik is át az elődök kezéből a szerepet, egészében mégis mintha ugyanaz maradna, mert egységes vezetés alatt marad, ugyanaz az ügyes rendezői kéz dirigálja őket mindig, és ezután nem is kell megmondanunk, hogy nem más, mint Haksch Lajos, aki már annyiszor tanújelét adta ebben zsenialitásának.

A Cornevillei harangok, a Koldusdeák, és legutóbb, tavaly a Bőregér (Denevér) sikerült előadásai elég fényes tanúbizonyságot szolgáltattak emellett. Az idén aztán még merészebbet gondolt Haksch Lajos, és kitűzte előadásra az operettek királyát, Strausz János Czigánybáróját (sic!). Hogy azonban éppen nem volt merész gondolat, megláttuk a mai első összpróbán, amelyet a színpadon tartottak meg. Azt tudtuk, hogy a kari próbák már előbb is serényen folytak a dalárda rendes helyiségében, de ilyen gyors és meglepő eredményre mégsem számítottunk.

A hatalmas kórusban, amelyben vagy ötvenen énekelnek, különösen az első felvonás fináléja kapott meg, amellyel bizonyára frenetikus hatást fognak elérni az előadáson. A magánszereplők énekéről még nem árulunk el semmit sem, majd meghallja azt a közönség az előadáson…” Az közölte a cikk, hogy Szaffit Tabak Tilda, Arzénát Eisner Ilonka, Cziprát Suhajda Rózsi, Mirabellát Martinecz Karola, Zsupánt Haksch Lajos, Barinkayt Tóth Aladár, Carnero grófot Gruber Győző, Gábor diákot Biber Mátyás, Ottokárt Csernics Jenő, Pali cigányt Sperl Lajos alakítja.

A tudósítást ezekkel a gondolatokkal zárta (az akkori kor szokása szerint „névtelen”) írója. „Az előadás, mint halljuk, május végén lesz, éspedig amint már a közönség mostani nagy érdeklődéséből is látható, folytonos zsúfolt házak előtt. Annyit már most is bizonyosan állíthatunk, hogy a nézőközönségnek olyan műkedvelői előadásban lesz része, amely tán a dalárda előbbi vállalkozásait is felül fogja múlni, s amely újabbakért terem a mi derék műkedvelői gárdánknak, és annak ügyes rendezőjének, Haksch Lajosnak.”  (Aki, mint láttuk, maga is föllépett szereplőként.)

 

III. A „Cigánybáró” bemutatója    

A lap május 14.-i számában kapott helyet „A Czigánybáró előadása” címmel a bemutató méltatása. „Megemlékeztünk már a múltkor arról, hogy a Pécsi Dalárda előadja Strausz János Czigánybáróját (sic!). A próbák azóta is nap-nap után serényen folynak a színpadon, mert különösen a kar szerepe ebben a zenei kincsekben dúskálódó operettében (sic!), amely eredetileg vígoperának készült, rendkívüli fontos és nehéz.

Sok és nehéz énekszáma van, és egymagában az első felvonás fináléjának praeczis (precíz) betanítása és betanulása is rendkívüli nagy munkát igényel. Itt tulajdonképpen két teljesen különálló kórus énekel egyszerre. Az egyik a czigányok hatalmas tábora, akik új vajdájuk, Barinkay Sándor köré csoportosulnak, a másik pedig a Zsupánhoz tartozók kisebb csoportja. Ennek a két kórusnak a feleselgetéséből, fenyegetőzéséből, contraénekléséből (sic!) épül fel az első felvonás fináléja, amely azonban Strausz mesteri keze alatt gyönyörű harmóniává olvad össze.

Ebből a hatalmas, nehéz fináléból a vidéki színpadok, ahol sem kellő karszemélyzet, sem pedig kellő idő a betanításra nem áll rendelkezésére a karmesternek, a Zsupán-kórust rendesen elsikkasztják (sic!), műkedvelőink azonban csonkítatlanul juttatják érvényre a zene minden szépségét. És ebben a munkában egyformán dicséret illeti úgy a kar betanítóját, Haksch Lajost és Vész Albertet, mint a kórus tagjait, akik szorgalmasan látogatták a próbákat.

Különösen Vész Albert nevénél álljunk meg egy pillanatra. Már több egy hónapjánál (sic!), hogy a karpróbák úgyszólván nap-nap után folynak, amelyeknek lelke Vész Albert.    Ez az ember amily szerényen visszavonul a zajos, nyilvános szerepléstől, éppoly értékes munkát végez csendben, szinte kerülve minden feltünést.

Igazán nem tudjuk, mit bámuljunk benne jobban? Nagy zenei tudását és virtuóz zongorajátékát, vagy a soha nem lankadó ambiczióját (sic!), vagy pedig kitartó szorgalmát és bámulatos türelmét-e? Nehéz munkájában is valamennyi próbán fáradhatatlan buzgóságot tanúsított, és az ő munkálkodásának bizony nagy része lesz a sikerben…”

Az előző cikkben a szereplőket közölték, itt pedig hosszan sorolták az összes női és férfi kórustag nevét. Az értékelés ezekkel a gondolatokkal zárult. „Annyi bizonyos, hogy ez az előadás nemcsak be fogja váltani mindazt, amit – tekintve a múltban elért sikereket – várunk tőle, hanem még messze felül is fogja múlni várakozásunkat.”

Az előadás színrevitelében itt egy újabb jelentős zenei egyéniség tűnt föl, az azóta a mai emlékezet által méltatlanul elfeledett Vész Albert…

Amint az utókor olvasója megbizonyosodott róla, a hírneves Pécsi Dalárda (1862-1951) ismét olyat alkotott, amely joggal emelte ki a kor többi kórusai közül. Kevesen merték ugyanis vállalni azt, hogy ilyen sok klasszikus egyházi és világi művet időről-időre megszólaltassanak.

Volt, amikor ezért az egész város zenésztársadalma összefogott (mint például az 1897-ben, két előadásban megszólaltatott Verdi: „Requiem” esetében történt), és volt, amikor – mint ez esetben – maga a dalkör vállalkozott arra, hogy egy ilyen nevezetes daljátékot színpadra vigyen. (Míg azonban 1897-ben táviratban értesítették előadásaikról az akkor még élő Giuseppe Verdit, sajnos ez esetben ezt már nem tehették meg…)

Igen, jól olvasták az imént, színpadra, mert amióta 1895. november 5.-től megnyílt a mai Pécsi Nemzeti Színház, itt adták elő ezeket a műveket. Ez is mutatta, milyen jelentős szerepet játszott a Pécsi Dalárda hosszú működése során, mert a mai időkben ilyen nem nagyon történik meg mecsekalji városunkban, de máshol sem nagyon. Ezt a nemes hagyományt a későbbi évtizedekben az utód énekes-nemzedékek tovább folytatták, amelynek egyik nevezetes személyisége hosszú működése során, a képzeletbeli „stafétabotot” Wachauer Károlytól (1829-1890) és Hoffer Károlytól (1843-1921) átvevő Haksch Lajos volt…