Onnét a vers, hol hallgatag a vulkán,
de készülődik egy tűzpiros csoda,
talán holnap vagy évezredek múltán
töltődik, izzik, de nem pihen soha.
Onnét a vers, hol kristályokká válik
dübörgésből Isten teremtő csendje,
szóra szó rímel, és nincs köztük pánik,
hagyja, hogy a szabály mind összeszedje.
Onnét a vers, hol dalolni is tanít
ősök kottájából egy kicsi madár,
akit a hamiskás fény el nem vakít,
hangjában égbolt és végtelen határ.
Onnét a vers. hol csermelyként még tiszta
gondolatok völgyében vígan csobog,
szomjazó vándor a markából issza,
nem szennyezi semmi indulat-mocsok.
Onnét a vers, hol a derekas fenyő
szálkás ecsetjét a kék égbe mártja,
felhőkbe pár hasonlatot belesző,
amit összetart szél-szótagok pántja.
Onnét a vers, hol költő háton fekve
a réten, szájában egy szál kék virág,
lelkére feszült húrt pendítget kedve,
s megszólalnak, mint harangra az imák.
Onnét a vers, hol átéli olvasó,
sorról sorra, szívében újra költve
megízesíti, akár levest a só,
– Istenem, így sóhajt fel gyönyörködve.
Vasszécseny, 2025. június 5.
Szóljon hozzá!