Víztükör

 

A lány, akinek nincs neve, a tenger fölött ül. Némán nézi a kavargó felszínt. Emlékszik rá, hogy régen az ő lelke is ilyen színes, bugyborgó kavalkád volt. Nem tudja, jobb vagy rosszabb volt-e ennél az ürességnél. Az aznap felhalmozódott összes érzése ott van a vödörben. A kék szín dominál, így bizonyára szomorú napja lehetett. Arra mindenesetre tisztán emlékszik, hogy sírt. A tenger miatt. Meglehetősen kellemetlen érzés volt, és nem csak azért, mert ez elég kínos dolognak számít. Vágyott a tengerre. Annyira, hogy üresség marta a mellkasát, míg kicsordultak a könnyei.

Végigsétál a mólón, léptei fém ízűn konganak az öreg tákolmány csontjaiban. A végén leteszi a vödröt és leül mellé. A víz párás lélegzete végigbizsergeti a bőrét, fehér szabadság csorog a vödrébe, épp csak egy pillanatig érintve a lelkét. Ettől az apró érzésfoszlánytól is megborzong, de nem tudja eldönteni, kellemes, vagy bántó. Lenéz.

Alatta a végtelen, felfoghatatlan kékség, melynek vége aznap ködpárába veszik. A háta mögött a hegyek már félig felfalták a napot, a sötétség a víztükör felett lopódzik, egyre többet nyel el a tengerből. Ez az a csoda, ami fölött most a lába lóg. Egész nap arra vágyott, hogy itt legyen, most mégsem érez semmit.

Feláll, s kezébe veszi a vödröt. A benne lévő folyadék fehéren ragyog, fényének erejéből arra következtet, hogy nagyjából tizenöt percig ülhetett a vizet bámulva. Minél tovább van itt, annál vakítóbb a ragyogás. A keze most is remeg, mint mindig, a vödrébe félelem áramlik, amitől kissé halványodik a fénye. Mély levegőt vesz, s kiönti belőle az érzéseket.

Egy pillanatig az összes végigsuhan rajta, majd az elméje újra üdítően üres lesz. Túl sokszor hagyja, hogy csordultig teljen a vödre! Megfogadja, hogy gyakrabban fogja üríteni, de ez az ígéret már sokszor elhangzott a tenger hűvös csendjében, s eddig egyszer sem teljesült be. Mire visszaér a városba, a nap már lement, az emberek többsége nyugovóra tért, így ő is némán surran a szobájába, akár egy tolvaj, s lopott álmokat dédelgetve elalszik.

Másnap a nap első sugarával ébred, átöltözik, szemügyre veszi a vödrét. Abban az éjszaka álomfoszlányai vannak, melyeken a tenger kék hullámai fodrozódnak. Bűntudat suhan át rajta, elfedve a képeket. Túlságosan hozzánőttek az érzései. Nem akar több gondolatot áldozni az érzelmek oltárán, megragadja a fém fogantyút és elindul. Mire észbe kap, már újra a hullámok fölött hintázik vékony lába.

Olyan, mintha az élete nem is lenne más, csak rohanás tengertől tengerig. Ezek azok a pillanatok, amikre emlékezni akar. Hamarabb eszébe jutnak a hullámok mintái, mint az, hogy hogy néz ki a házuk. Nem mintha lenne bármi, amit érdemes megjegyezni belőle. Az egész utca ehhez hasonló unalmas, szürke épületek végeérhetetlen sora. Az egyetlen jó dolog benne, hogy mikor elindul az iskolába (egy másik szörnyű, színtelen tégla szörny gyomrába), látja a tengert. Arra gondol, milyen lenne érezni a boldogságot, valahányszor elővillan a házak között a kékség. Milyen lenne a lelkében tudni az érzelmeket. Születése után pár órával már megkapta a vödrét, így abból az időből nem tud emlékeket hozni. De egyszer eltörte.

A szobájában ült és olvasott. A könyv két bátor gyerekről szólt, akik áthajóztak a tengeren. Nem voltak benne képek, ő viszont már akkor is szépen festett, így elhatározta, hogy illusztrálja. A tenger első látásra teljesen elbűvölte, olyan lelkesen figyelte, hogy minden részlete beleivódott, akármikor le tudta festeni, így rögtön hozzá is láthatott. Olyan érzés volt, mintha a hullámok vezetnék a kezét.

A kép gyönyörű lett. A hatalmas, nyugodt vizű tengert naplemente festette vörösre, a ragyogó korong tükörképe előtt apró hajó ringatózott, rajta két gyerekkel. A történet még a vödrök elterjedése előtt íródott, így a szereplők rendelkeztek érzésekkel. Maga előtt látta mosolyukat, s azt is lefestette. A képről csak úgy sugárzott a boldogság. Az érzés fényesen és csábítóan lebegett előtte. Kezébe vette a követ, amit a tenger fövenyéről lopott, ujjaival végigsimított a simára csiszolt, hűvös felületen és várta, hogy megtörténjen a boldogság.

Persze nem történt. Ő csak állt és várt. A gyerekszoba, a játékok, a könyvek, a képek, a tenger hordalékai, az ablakon beáramló fény, körülötte minden boldogsággal volt átitatva. Egyedül neki nem jutott az érzésből. Szeretett volna emlékezni arra, hogy kétségbe esett, hogy dühbe gurult, hogy tombolt a haragtól. De nem emlékezhetett rá, mert nem történt meg. Nyugodtan állt, kezében a kővel, mert nem volt képes semmilyen érzelmet befogadni.

Aztán lesújtott a vödörre. Háromszor ütött, mielőtt fuldokolva a földre roskadt. Ahogy a fém kettérepedt, őt is átjárta a fájdalom. Így feküdt, amíg a szülei megtalálták, és összeforrasztották a vödrét. De mást is érzett. A törött szilánkok közül kifolyó érzések benne kavarogtak, amíg vödre meggyógyult. Unalom, öröm, nyugalom, szabadság, csalódottság, kétségbeesés, harag, szomorúság, fájdalom. Ezek az érzések mind a sajátjai voltak egy rövid ideig. És bár elmondhatatlan szenvedés volt, amíg két félbe szakadva, horpadtan hevert, mégis átjárta a boldogság.

Párszor kísérletezett még vödrének elveszejtésével. Kidobta az ablakon, rátaposott, megpróbálta késsel elvágni, forró láng fölé tartotta, átment rajta biciklivel, kalapáccsal püfölte, tűzbe dobta. Valahányszor sikerült komolyabb sebet ejtenie rajta, a kórházban ébredt. A szüleinek mindig azt hazudta, hogy valami baleset érte, s ők eléggé elhitték ahhoz, hogy ne firtassák tovább. Eddig nem járt sikerrel. De egyvalamit soha nem próbált.

A hideg fém rácson ül és elgondolkozva nézi a tengert. Apály van, a hullámok messze vannak tőle, de a víz így is elég mély ahhoz, hogy teljesen elnyelje a város legmagasabb házát. Az élete mindig ekörül a párás, fényes pont körül forgott. Nem fogja sokáig bírni az egyhangúságot. Egy szép napon úgyis megteszi. Miért ne lehetne az éppen ma?

Erősebben szorítja a vödröt, hátha elmúlik a remegése, és hátrálni kezd. Óvatosan lépked, arccal a tenger felé. Bármiben megbotolhat, de nem mer hátra fordulni, mert fél, hogy ha megteszi, nem lesz elég ereje visszanézni. Így inkább hátrafelé egyensúlyozik, míg vékony cipője alatt megérzi a nedves földgöröngyöket.

Ekkor végre visszanéz a válla fölött, s bizonytalanul búcsút int, majd a kékségre szögezi céltudatossá vált tekintetét, s futni kezd. Léptei üvöltő szavakként remegnek végig a rácsokon, s talán a sziklán is áttörnek. Mintha a nevét kiáltaná valaki, de lehet, hogy csak a szél. Nem számít. Szinte semmit nem hall, a fülében dübörgő vér minden más hangot elnyom. Elért az út végére.

Megáll, rámosolyog a tengerre, s elsétál, mint ezelőtt oly sokszor. Éli tovább hétköznapi életét. Kapott egy érzést ajándékba. Érezte, ahogy az akarat villámként bizsereg végig rajta, és lelkének ismeretlen mélységeibe taszítja. Sok hasonló történet ücsörgött már a móló szélén, s lehet tudni, hogy ez itt véget ért.

Itt kellene, hogy véget érjen.

De a lány nem áll meg.

Továbblép.

Minden erejével ellöki magát a sóval borított fém csontokról, s repül. Ujjait széttárja, akárha szárnyak lennének, vödre kiesik a kezéből. Zuhan, a szél az arcába vág, szoknyája kétségbeesetten csapkod körülötte. Még mindig nem érez semmit, de a belsejében lévő üresség most az egyszer nem csak békésen ücsörög, és nem is tépi a karmával, hanem tágul. A tenger már csak pár méterre van tőle, s ideje sincs végiggondolni, hogy mi lesz most, már becsapódik. A vödör placcsanva érkezik mellé.

Sós víz csípi a szemét és köré folyik, és a tüdejébe préseli magát, megfojtja, és ő magatehetetlenül süllyed. Aztán átjön, hogy lágyan lebeg a kékségben, csak a vödre merül egyre messzebbre tőle. A belsejét feszítő tér olyan tág, hogy már el se fér a lányban. Hangtalanul szétpukkan, akár egy buborék, és ő többé már nem üres. A mellkasa tele van, s nem akármivel, nem valamivel, hanem mindennel. A lány a felszínre tör. Körülötte minden kék és nyugodt.

A vihar véget ért.

A történet elkezdődött.