Dr. Boróczy Kálmán emlékezése a Pécsi Közlönyben
A régi sajtót, így a pécsit is lapozgatva az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével sok érdekes, a mának is szóló írást, emlékezést találunk, amelyek adatokat szolgáltatnak a régmúlt időkről – már csak ezért is érdemes fölidézni ezeket. Az 1869-től 1873-ig, illetve 1894-től 1913-ig megjelenő napilap, a „Pécsi Közlöny” szintén számtalan ilyen írást tartalmaz. Ilyen volt az 1910. október 1.-jén, illetve 2.-án, két hosszú folytatásban közölt „Balatonfüredi emlékeim” is, dr. Boróczy Kálmán tollából – én is ezt a gyakorlatot követem ennek a fölidézésében.
Az első rész a „Balaton” címet viselte. Mivel az írásban elkülöníthetők a különböző témák, ezért a közlésnél én csoportosítottam így az írást – a közérthetőség jegyében.
I. A régi és az 1910-es Balatonról
„Hazánk tündérország, úgy a Balaton e szépséges tündérnek ragyogó szeme. Bár legfőbb ékességétől, szemöldökétől megfosztva ezt a szemet a terjedő kultúra, mely kiirtotta a Balatont, köröskörül még nem is olyan sok száz évvel ezelőtt övező őserdőket, mégis szép, mesésen szép ez az istenáldotta tó. Az erdőkkel kipusztultak a szarvasok, őzek, az erdőket lakozó pásztorok, vadászok, a tó elvesztette vadregényes jellegét: szelíd tükör lett belőle.
A zalai partokat borító nádasok még tavaly is félreeső tanyái voltak a Balaton madárvilágának, még nemrégen sejtelmes csendességben evickélt a nádasok zizegő rekettyéiben az ezernyi bíbic és halász madár, s a sok gém és kócsag, esténként hallani lehetett a bölömbika fájdalmas búgását, de tavaly óta a vizek csendes melankóliáját fölzavarta, az embertől félő vízi madarakat elriogatta az új balatoni vasút, mely tolakodó hízelgéssel mindenütt közvetlen a part mentén vonul végig, s naponta önti ki magából a tulipánvirágos állomásokon a fürdővendégek zsibongó tömegét.”
II. Balatoni helyzetkép 1910
„Hullámzó Balaton tetején sem csónakázik a halászlegény, mert a halászatot bérlő részvénytársaság gőzhajójával vontatja nagy halászbárkáit, szolga lett az addig maga gazdája halászból. Eltűntek ők hamarább, mint a vízimadarak, s velük együtt eltűnt a Balaton mélyérzésű népköltészete. Nem éneklik már ezt a nótát: ’Játszik a szél a Balaton homokos partjával’, ’Köröskörül beültettem szomorú fűzfával.’ Sem ezt: ’Én vagyok a halászlegény, Én járok a víz tetején.’
A víz tetején gyakorlatiatlan (sic!) csónakázók élvezik a víztükör méla poézisét, ha ugyan élvezik, s operett melódiákat dúdolnak. Az evezőt matrózlegény forgatja, hiányzik tehát a hangulathoz szükséges magány. Talán inkább csak divatból vagy időtöltésből csónakáznak, nem passzióból, talán nem tudják megérteni a vízen járás értelmes érzéseit.
Pedig valami fölséges érzet a tó hullámain ringatózni, mikor a széltől hajtott hullámok szelíd csobogása csendes ritmusával ábrándot keltő hangokat ver ki a csolnak (sic! csónak), mikor a csolnak szelíd siklása, s a játszi habokat szeldelő (sic!) evezők egyhangú elmerülése és fölvillanása sajátságos hangulatba ringatja az embert, feledteti vele a külső világot, melyben élt, s amelyből a víz színén nem érez, nem hall mást, mint egy tompa, egészen lágy zsongást, mely még fokozza azt az elbűvülő érzést, ami elfogja a poetikus lelkű halandót, s szinte földöntúli erővel vonzza a habok közé, melyek közt képzeletben tán még most is megjelenik a vizek életének megszemélyesítője, régi mesék alakja, a vízitündér.”
III. Balatonfüred 1910.
„De hagyjuk ezt, nézzük meg inkább Balaton legszebb gyöngyét, Balatonfüredet. Siófokról a ’Baross’ gőzhajó százával hozza a fürdővendégeket, fedélzetét virággal teli óriás kosárhoz teszi hasonlóvá a fiatal női arcok serege, és a sok szép toalett. A hajóról nézve históriai hangulatot keltő képet tár elénk Tihany kopár hegye, s az utánozhatatlan festői érzékkel elhelyezett két tornyú temploma a tihanyi apátságnak, melyben egy árpádházi királyunk nyugossza (sic!) örök álmát, s melynek széles, hatalmas fala adja azt a híres visszhangot, melyet egy Balatonlátogató sem mulaszt el kipróbálni.
A füredi parthoz közeledve, az evezős és motoros csolnakok, s a vitorlás hajók színdús képe tárul elénk, a hajóközönség szívét dobbantja néhány közvetlen, a hajó közelébe a hullámok közt úszó ifjú, majd látva, hogy semmi baj sem éri a virtuskodókat, a füredi partra esik tekintetünk, melynek ezüstös színű rezgőnyárfa sétányát páratlan szépségűvé teszi egy percre a hajó elébe gyülekező tarka közönség.
A fürdőtelep szép, kedves, változatos, a falu tőle negyedórányira fekszik. A nép, mint a Balatonmenti nép általában intelligens, szőlőművelő nép, sokkal intelligensebb, mint másfele föld népe. Itt mindenki a szőlőből él, az úri nép is. Kedves házigazdám is szőlőbirtokos. Szokás szerint pincézni viszik a vendéget. Engem is elvittek vagy három pincébe. Azt hittem, hogy őseim buzogányát látom, akkora pincekulcsot vittünk magunkkal, s bámulatom hangos kitörésben nyilvánult, midőn (sic!) megláttam az óriás hordókat, melyek egész vagyont tartottak össze dongáik közt. No és a borkóstoló! Úgy jártunk, mint a szúnyog, mely felszívja magát piros embervérrel, s a nehéz súllyal nem bír tovább szállni. A tüzes és nehéz boroktól lábunk úgy megsúlyosodott (sic!), hogy helyből alig mozdultunk. Szerencsére pincéből hazafelé mindig hegynek levisz az út, s így sikerült hazamennünk.”
IV. A Balaton vize
Innen szép ám csak a Balaton vize a hegyről nézve. Csakugyan olyan, mint egy szem, melybe szerelmesen tekint az ifjú. A napfény ezüstös csillogással verődik vissza a habokról, ha végig simítja a csendes víztükröt, reszkető hullámzás vibrál végig a tavon, mely Tihany felé folyton erősödve, kicsapja a vizet a köves part aljára. Itt könnyezik a Balaton. Majd egy felhő vonul el a tó felett, s elfogva a nap fényét, sötét foltot rajzol a tó tükrére, mint a szemen a borús gondolat. És ha a Bakony összegyűlt párái tornyos fellegekben aláereszkednek a tó fölé, s a viharszelek nekinyomulnak a víznek, akkor sötét feketeség borítja el a (Balaton)kenesei partokat, fölcsapnak a hullámok, háborog a tó, s vadul kergetőznek színén a szelek forgói. Fölséges és megrázó ilyenkor a Balaton, de jaj a vízen járóknak. Mint a haragos szem, melyen végig cikáznak a lelket dúló villámok, végig süvölt a hullámok fölött a Balaton haragos lelke. Csapkodott a villám, zuhogott a zápor, és mi örültünk, hogy szárazföldről nézhettük az elemeknek ezt a vad, de szép játékát. El kellett nyomnunk a félelmes hangulatot, hogy helyet adjunk egy egészen más hangulatnak. Estére készültünk a hét vármegyében, és századok óta híres füredi Annabálba. Erről azonban a jövő héten…”
Eddig az írás első része, de már most is érdemes néhány gondolatot fűzni hozzá mai szemmel – már csak a mai „Magyar Tenger-rajongó” szemével, és egyben egy balatoni üdülőtulajdonos szemszögéből is.
Minden olyan írás, amely szeretett Balatonunkról szólt a múltban, közelebb visz bennünket ahhoz, hogy egyrészt lássuk, hogyan tekintettek vissza a múlt század első évtizedének a végén a megelőző korokra, másrészt pedig hogyan látták azt az állapotot, amely abban a korban fogadta őket ott.
Balatonfüred már akkor is nevezetes helye volt a Balatonnak, ezért is szerencsés az utókor szempontjából az a helyszíni leírás, amelynek mind a tartalma, mind a stílusa érdemes arra, hogy kútfőként tekintsünk rá. A következő rész pedig ezt a leírást nemcsak kiegészíti, hanem mélyíti is…
Szóljon hozzá!