Baranya megye nyelvjárásairól

Banó István, Berze Nagy János, Dallos Nándor, Dani Lajos, Deme László, Hegedüs Lajos, Imre Samu, Kálmán Béla, Keresztes Kálmán, Kiss Géza, Kovács Sándor, Kulcsár József, Szabó József, Temesi Mihály és Tomanóczy Jolán emlékének

Sokan gondolják úgy – tévesen –, hogy Baranya megyének már nincsenek nyelvjárásai. Kétségtelen, hogy a köznyelvi kiejtés hatására és a nyelvfejlődés eredményeként szürkülnek, visszaszorulnak nyelvjárásaink. Az életmód változásával és a művelődési lehetőségek kibontakozásával párhuzamosan egyre fogy az egykori nyelvjárások szókincse. Bizonyos szakmák, kézműipari tevékenységek megszűnése, a mezőgazdasági termelés „forradalmi” átalakulása együtt jár az, hogy a hagyományos fogalmak elfelejtődnek, majd kihalnak. Ez a folyamat azonban alapvetően nem érintette a tájnyelvi kiejtés hangzását a beszéd nyelvi-grammatikai szerkezetét.

A nyelvjárás vagy dialektus az egyes tájak, régiók nyelvközösségeinek a mindennapos nyelvhasználatban megfigyelhető, területi alapon elkülönülő (elkülöníthető) nyelvhasználata, amely különbözik részben a szomszédos tájakon élők nyelvétől és a köznyelvi jelenségektől is. – Fő jellegzetességei: a) Sajátos rendszere van. b) Területi kötöttségét leginkább a szavak hangzásában és a tájszavak használatában lehet kimutatni. c) Korlátozott a kommunikációs érvényessége. Elsősorban a szóbeli közlés nyelvi formája, és főleg az informális-familiáris beszédben használatosak a nyelvjárási szavak, frazémák (Kiss J. 2001. 33–34, 38–41).

A nyelvjárásípus egy-egy kisebb-nagyobb területnek (falunak, vidéknek) viszonylag egységes táji nyelvhasználata. Összességük a nyelvjárási régió (Kiss J. 2001. 76). A nyelvjárástípus kora, története alapján lehet: a) archaikus nyelvjárás, amely összességében több régi nyelvjárási elemet őriz, mint nyelvjárások zöme. b) újabb nyelvjárástípus. Baranya nyelvjárásai közül az ormánsági tekinthető elsősorban archaikus nyelvjárásnak. A városi népnyelv újabb képződmény. Ha Bárczi Géza szerint a fővárosnak is van nyelvjárása, úgy tekinthetjük, hogy Pécs városának mai regionális köznyelvében megőrződtek a korábbi nyelvjárás bizonyos jellegzetességei, például a szórványos ö-zés átmeneti hangokkal, a magánhangzók rövid időtartamú ejtése [ut, viz, abbol, ebböl].

A nyelvjárástan vagy dialektológia önálló tudományág a magyar nyelvészeten belül. Tárgya: a nyelvjárási jelenségek (beszédszövegek, tájszavak, frazémák) gyűjtése, közzététele, a nyelvi jelenségek leíró grammatikai elemzése a hangtan, szótan, mondattan körében. Vizsgálja továbbá a dialektológia a nyelvjárási jelenségek keletkezését, a változások indítékait; s azt is, hogy hol vannak a nyelvjárási jelenségeknek a határai.

A nyelvjárások keletkezésében a nyelvi szempontokon kívül szerepe van/lehet a néprajzi sajátosságok mellett a népességtörténeti körülményeknek és más földrajzi, művelődéstörténeti összefüggéseknek is. Voltaképpen a nyelvjárás olyan táji csoporthoz, más szavakkal etnikai vagy néprajzi, illetőleg etnokulturális csoporthoz kötődik, amelynek régtől fogva fejlett népi tudata van. [Mi vagyunk a hegyhátiak, az ormánságiak, a vőccségiek [völgységiek], azaz nem akárkik! (Bővebben: Kósa L. 1983. 50–51).

Mióta tudjuk, hogy Baranyának vannak nyelvjárásai? Talán 1896 óta. Kulcsár József volt az első, aki részben tájszavakkal és grammatkai jellegzetességek felsorolásával ismertette (főleg Mocsoládi ismeretei alapján) a Hegyhát nyelvjárását (Kulcsár J. 1896. 239–241). A tájnyelv, nyelvjárás fogalmát még ő sem ismerte. A tájnyelv, nyelvjárás fogalma talán 1838-ban merült fel először a Magyar tájszótár megjelenésének évében, majd a nyelvészek is felfigyeltek a tájszavak forrásértékére a Szinnyei-féle új Magyar tájszótár megjelenése után 1893–1901 között. Pécsett 1895 után valóságos mondagyűjtő-mozgalom kezdődött, és egyre másra jelentek meg a népmonda-feldolgozások a pécsi újságokban (Pesti J. 2002. 6). A gyűjtött mondák alapjai népnyelvi szövegek lehettek, ám ezeket „átírták” szépirodalmi szintre. A 20. század elején Pécsett még senkinek nem jutott eszébe, hogy ismertesse a helyi nyelvjárást beszédszövegek alapján. [A városnak – a testamentumok szövegei alapján – a 19. században még erős fokban ö-ző nyelvjárása volt!] – Pécsett a nyelvjárások kutatása akkor kezdődött, amikor az Erzsébet Tudományegyetem híres professzora, Klemm Imre Antal rávette két tehetséges tanítványát arra, hogy népnyelvi gyűjtéseket végezzenek az Ormánságban. Tomanóczy Jolán 1940-ben sikerrel védte meg a Hirics ormánsági község nyelvjárásának hangtana című doktori disszertációját. Temesi Mihály 1939–1949 között gyűjtötte az Ormánysági nyelvatlasz című munkájának adatait. Gyűjtésének korszakos jelentőségű eredménye az Ormánság nyelvjárását ismertető munkája (Temesi M. 2002, Pesti. J. 2002. 560–566). Az újkori nyelvjáráskutatás fellendülését nagymértékben segítették a 1930-as évek végén és az 1941 után megjelent nyelvjárási korpuszok (Kiss Géza 1937, Banó I. 1941, Berze Nagy J. 1941, Hegedüs L. 1946). Más szó- és szövegközlések is előmozdították adataikkal megyénkben a nyelvjárások vizsgálatát (Rónai B. 1993, Pesti J. 1999, Pesti J. 2002). – Szabó Géza, Vörös Ottó, Guttmann Miklós, Szabó József és Balogh Lajos fedezte fel ezt a témát: a helynévgyűjtemények (BMFN, SMFN, ZMFN, VaMFN, TMFN) akár a szóföldrajzi kutatásokat is szolgálhatják. Ördög Ferenc találó és újszerű szóleleményével ezek az ún. onomatodialektológiai vizsgálatok. A 20. század második felében Rónai Béla, Temesi Mihály és Pesti János akadémiai folyóiratokban tette közzé a baranyai nyelvjárások egy-egy érdekes jelenségéről szóló tanulmányát. Napjainkban e sorok íróján kívül Gy. Bazsika Enikő és Barics Ernő végez még nyelvjárástani kutatásokat.

A baranyai nyelvjárásokról az első átfogó tanulmányt Kálmán Béla írta. Felfogása szerint Baranya megye, Somogy déli kétharmada, a Sárköz, Szlavónia, a Duna mente, a Duna–Tisza közének nagy része, valamint Szeged, Hódmezővásárhely és Makó környéke a Déli nyelvjárástípushoz tartozik (Kálmán B. 1977. 74–78). Mivel ez túl nagy terület ahhoz, hogy egységesnek tekintsük, a nyelvi jelenségeket már kisebb tájegységek szerint sorolja fel a szerző. Elfogadható Kálmán Béla véleménye, ha úgy tekintjük, hogy az általa említett hatalmas terület már nem a nyelvjárástípus fogalmához tartozik, hanem nyelvjárási régiónak tekinthető. – Juhász Dezső már szűkítette a dél-dunántúli nyelvjárási régió területét. Szerinte csak a közép-somogyi, dél-somogyi, az észak-baranyai és a dél-baranyai nyelvjárástípusok tartoznak hozzá (Juhász D. 2001. 275–278). A szerző ezzel a szemlélettel differenciáltabban tudta bemutatni a baranyai nyelvjárások lényeges sajátosságait, mint Kálmán Béla.

Imre Samu – a régiós kapcsolatokat mellőzve – a Magyar Nyelvjárások Atlasza [MNyA] adatai alapján külön mutatja be a két fő baranyai nyelvjárástípust (Imre S. 1971. 341–342). A szerző szerint Baranya északi fele [a hegyháti járás], a Völgység és a Tolna megyei Sárköz egy része tartozik az észak-baranyai nyelvjárástípushoz. A fontosabb sajátosságai:

• Hangrendszerében a rövid magánhangzók: u, ü, i, o, ö, ë, a, e; hosszú magánhangzói: ú, ű, í, ó, ő, é, á [ritkábban: ā, ē].
• A köznyelvi ú, ű, í helyén: u, ü, i.
• Az ő helyén gyakran ű-t: űket, kű, szűj, tű ’tő’.
• Ritkábban í-ző formák: níz ’néz’, típ ’tép’,
• Hangsúlytalan ö-zés: gyerök, mëgyök. A Mecsek vidékén hangsúlyos ö-zés is: möntek.
• Az ë fonéma megterhelése viszonylag kicsi.
• Az l-zés gyengébb, mint Somogyban: halla, bellebb ’beljebb’.
• A j fonéma kötött használatú. Csak a r után állhat: pörgye, irgyon; de gyapju és gyaptyu, apja és aptya.
• A l kiesése elég gyakori: āma, asztó, tóp; ēmönt, étöszöm; röggē, röggé <van>.
• Az ā, ē hangsúlyos szótagban: āra, ēre, ēmönt, ēvitte.
• A l igeképző előtt a köznyelvi o helyén u, ë helyén ü: parancsul, ebédül.
• Az ó. ő, é monoftongusban realizálódik, de Kelet-Ormánságban: öü, ëi; jou, szőü ’sző’, szëip ’szép’.
• Az á hang zártabb a köznyelvinél: Kámán bátyám. Betűjele a fonetikus írásban: az á alatt felfelé mutató kis nyíl.
• Az á utáno o-zás ritkábban fordul elő: lábom, hátom.
• Az e nyíltabb a köznyelvinél: gyerök, ēmënt. Jele a fonetikus írásban: kis lefelé mutató nyíl az e betű alatt.
• A v hasonító hatása már gyengébb, inkább csak az északi részen: od van, Kapozsvár.
• A többes szám 3. személyében: házik és házuk, lovik és
• A köznyelvi -ból, -ből itt bul, -bül és -bu, -bü; ritkán: -bú, -bű.
• A köznyelvi -hoz, -höz itt: -hó, -hő; ritkán. -hol, -höl.
• Általános az adi, tudi, mondi az adja, tudja, mondja szerepében.
• Tárgyas ragozásban is -unk, ünk: látunk ’látjuk’, bepörőtünk ’bepereltük’.
• A –ni képző itt –ni, de a de a Somoggyal határos része -nyi is: innya.

 

A dél-baranyai nyelvjárástípushoz tartozó terület: Baranya déli része (elsősorban az Ormánság) és néhány Dráva menti település.

Az észak-baranyai nyelvjárástípustól eltér a következőkben:

• A köznyelvi ú, ű, í helyén az u, ü, i már egészen ritka.
• Az ó, ő, é (a közép-somogyi típushoz hasonlóan) záródó típusú diftongusban realizálódhat, de a diftongálás mértéke nem azonos. A keleti pontokon már gyengébb.
• Az l-zés már jóval gyengébb, mint az észak-baranyai és dél-somogyi községekben. Több a j-s megoldású morféma.
• A kijelentő mód jelen idejének többes szám 1. személyű ragja az alanyi és a tárgyas ragozásban is –jünk, – jünk: mënnyünk ’megyünk’, mëgnízünk ’megnézzük’,
• A főnévi igenév képzője itt egyalakú: -ni.
• A köznyelvi -ból, -ből rag helyén itt eléggé általános a –bú, -bű, de még a régies -bun, -bün is előfordul: kerbün, tehéinrün.

Temesi Mihály az ormánsági nyelvatlasz adatai alapján még részletezőbben írta le az Ormánság igen bonyolult hangzórendszerét és hangkapcsolati törvényszerűségeit (Temesi M. 2002. 5–286).

Feltűnhet olvasóimnak, hogy a fent említett tanulmányokban nincs szó a Duna melléki magyarság nyelvjárásáról. Csak Kálmán Béla utal rá röviden, hogy a Duna melléki nyelvjárás az észak-baranyai nyelvjárással mutat rokonságot. A magyar dialektológiában talán azért is lett ez a vidék amolyan „senki földje”, mert a törökdúlás erősen megtizedelte e vidék magyar lakosságát. Baranyában kétszáznál is több falu semmisült meg a 15. és a 16. században a törökellenes harcok során. Különösen sokat szenvedett a Duna melléki magyarság. Ez a táj volt ugyanis felvonulási terepe a török hadaknak. A villányi-nagyharsányi csata (1687) után, a 17. század elején kezdődött Baranya elnéptelenedett falvaiban a német nyelvű családok letelepedése. A német többségű falvakban (Márok, Villány, Babarc, Nyárád) alig maradt magyar nyelvű lakosság.

Imre Samu is említi nagy monográfiájában, hogy a Mecsekalja vidék nyelvjárása sok tekintetben eltér az észak-baranyai és a dél-baranyai nyelvjárástípustól. Megfigyelését igazolják a Bodai tájszótár, a Hosszúhetényi Szótár tájszavai és a BMFN I. kötetének e vidékre vonatkozó adatai. Megalapozottnak látszik, hogy a továbbiakban fogadjuk el a közép-baranyai nyelvjárástípus létezését is. Területe – szerintem – az Okor folyótól a Zengőig terjed, és ide tartozik: Szigetvár vidéke [a Sziget-vidék], a Pécsi-medence községei, Mecsekalja vidéke, a Hegyföld északi része és a Zengőalja egészen Pécsváradig. Öt város (Szigetvár, Szentlőrinc, Komló, Pécs, Pécsvárad) részben nyelvjárásias, illetve regionális köznyelve alapján ehhez a nyelvjárástípushoz tartozik. Közép-Baranya lakossága mindig is szoros kapcsolatban volt a Hegyhát lakosságával (és viszont), illetve az Ormánság népe már az Árpád-korban eljutott Nagyváty, Boda, Bakonya térségébe (Györffy Gy. 1987. 251, 252), majd a törökdúlás idején – a Zselici nyelvatlasz szerint – a Zselic vidékére és a Kapos-völgy falvaiba is. Györffy szerint az Ormán helynevünk Nagyváty környékének neve volt az Árpád-korban. Így érthető, hogy az ’erdő’ jelentésű ormán szavunk volt a mai Ormánság tájnév névelőzménye.

A baranyai nyelvjárások megismerését segíthetik tájszótáraink is. Tájszavak és rövidebb szövegek, a szótári példamondatok alapján készült el az Ormánság és Hosszúhetény nyelvjárásának ismertetése három szótárunkban, a bevezető fejezetben (OrmSz. V–XXIV és XXV–XLII; HhSz. 10–139; AmTsz. 12–13). Két újabb tájszótárunkban már arra törekedtünk, hogy a tájszavak, helynevek és szövegközlések adatai alapján ismertessük, miként változott Boda és a Völgységi falvak nyelvjárása (BoTsz. 15–25; VöTsz. 18–29). A szótörténeti adatok alapján a BoTsz és a VöTsz akár nyelvjárástörténeti munkának is tekinthető. Ismereteim szerint ez az első kísérlet az újkori magyar tájszótárírásban.

Örvendetes, hogy a publikált szövegek, tájszavak alapján több érdekes tanulmány jelent meg önálló kötetben és részben akadémiai folyóiratokban (a Nyelvőrben, Magyar Nyelvben). Ezeknek témája a déli nyelvjárási régióban végbement változások elemzése, ismertetése. [L. Pesti János 1999-ben, Király Lajos 2003-ban közölt írását.] A tájszótárak archaikus tájszavainak jelentésváltozásairól Pesti János írt tanulmányokat. Ezek általában a Magyar Nyelvben és a Nyelvőrben jelentek meg. Például: Tényleg csudákozik a tyúk? [MNy. 2012/4. 465–470]; Beteg-e, aki rebetegës? [MNy. 2013/1. 81–82]; A borhűtő szavunkról [MNy. 2014/3. 352–357]; Az orda szavunkról [MNy. 2015/1. 126–128]; Az öregisten szavunkról [Magyar Nyelvőr 127]; Az énekléstől a sírásig: dúdol ~ dudul és a tutul tájszavak összefüggéseiről [MNy. 2016/4. 458–460]; Csiribiri [MNy. 2019/4. 470–472].

⁕    ⁕    ⁕

A soknemzetiségű Baranyában a kisebbségi lakosság nyelvében is léteztek, illetve ma is vannak nyelvjárások. Régóta folynak kutatások ebben a témakörben, de ezekről csak ritkán értesülünk. Fontosnak tartom, hogy ismertessem lapunk olvasóival az eddigi eredményeket.

Az 1930-as években Weidlein János foglalkozott nagy alapossággal a baranyai és tolnai németek helyneveinek gyűjtésével és a nyelvjárási sajátosságok kutatásával. Gyűjtésének eredményeit a Die Schwäbische Türkei II. című munkájában tette közzé. – Sikerrel folytatta ezt a munkát Schwing József, aki fontos tanulmányt írt szülőfaluja, Palotabozsok német nyelvjárásáról ezzel a címmel: Grammatik der deutschen Mundart von Palotabozsok. Nemrég adta ki A magyarországi német nyelvjárások szótára című monográfiáját. Az ő érdeme elsősorban, hogy közreműködésével elkészültek a megyei helynévi adattárak (BMFN, SMFN, TMFN, ZMFN) digitalizált változatai. Így e fontos kiadványok helynévanyaga már elérhető az interneten is, ezzel a címmel: https://mdh.unideb.hu – A baranyai német nyelvjárásokat sikerrel kutatta Wild Katalin is. 1999-ben jelent meg A hegyháti németek nyelvéről írt tanulmánya (Wild K. 1999. 351–356). A Bawaz [Babarc] című könyvében Babarc község helytörténeti adatait dolgozta fel, és ismertette a falu nyelvjárásának főbb jellemzőit. – 2012-ben Knipf–Komlósi Erzsébet és Müller Márta arról adott hírt, hogy készülőben van A magyarországi német nyelvjárások szótára (Knipf E. – Müller M. 2012). Ez a nagy jelentőségű munka a német nyelvjárások kutatását és a regionális nyelvi jelenségek pontosabb megértését fogja segíteni. A szótár munkatársai a helyi nyelvi változatokat gyűjtötték össze. Dokumentálásukkal a nyelvészet érdekeit szolgálják, ám egyúttal a nyelvtanulást is segítheti a különleges, sok tekintetben már archaikus nyelvi jelenségek bemutatása.

Barics Ernő a Dráva menti horvát községek nyelvjárásának megismeréséhez járult hozzá kitűnő könyvének gazdag adatolásával. Munkája bizonyára lendületet ad Baranyában az interetnikus nyelvi kapcsolatok vizsgálatának is (Barics E. 2021).

Itt tartunk ma, 2025 júliusában.

Vajon lesz-e folytatása a dolgozatomban megörökített sikersorozatnak? Reménykedjünk!

 

Irodalom

• AmTsz = Pesti János: Alsómocsoládi tájszótár Alsómocsolád, 2008.
• Banó I. 1940 = Banó István: Baranyai népmesék Budapest, 1940.
• Barics E. 2021 = Ernst Barić: Rječničko blago i pučka kultura Martinaca Felsőszentmárton szókincse és népi kultúrája Pečuh/Pécs, 2021.
• Berze Nagy J. 1940 = Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok I–III. Pécs, 1940.
• BoTsz = Pesti János – Domján Johanna: Bodai tájszótár Boda, 2018.
• Dani L. 2014 = Dani Lajos: Szülőföldem – Válogatott ormánysági történtek (Ebben: ormánsági tájszavak a 112–127. oldalon.) Pécs, 2014
• Deme L. 1949 = Deme László: A nyelvjárási anyag felhasználása és feldolgozása Budapest, 1949.
• Deme L. 1956 = Deme László: Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái Budapest, 1956.
• Györffy Gy. 1987 = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I Budapest, 1987.
• HhSz = Dallos Nándor – Pesti János: Hosszúhetényi Szótár Hosszúhetény, 1999.
• Hegedüs L. 1946 = Hegedüs Lajos: Népi beszélgetések az Ormánságból Pécs, 1946.
• Helynévi adattárak = Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye földrajzi neveinek adattára [BMFN, SMFN, TMFN, ZMFN]
• Imre S. 1971 = Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere Budapest, 1971.
• Juhász D. 2003 = A dél-dunántúli nyelvjárási régió Magyar dialektológia Szerk.: Kiss Jenő Budapest, 2001.
• Kálmán B. 1977 = Kálmán Béla: Nyelvjárásaink Budapest, 1977.
• Király L. 2003 = Király Lajos: Tíz hangutánzó ige somogyi tájszóváltozatai Király Lajos: Nyelvjárási és névtani vizsgálatok Somogyban Kaposvár, 2003.
• Kiss G. 1937 = Kiss Géza: Ormányság Budapest, 1937.
• Kiss J. 2002 = Kiss Jenő: Nyelv és nyelvjárás – A nyelvjárási jelenségek In: Magyar dialektológia. Szerk.: Kiss Jenő Budapest, 2001.
• Knipf E. – Müller M. 2012 = Knipf-Komlósi Erzsébet – Müller Mára: A magyarországi német nyelvjárások szótára Magyar Nyelv 108 [2012 ősze]
• Kósa L. 1983 = Kósa László: Néprajzi csoport – etnokulturális csoport – táji csoport Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása Budapest, 1983.
• Kovács S. 2003 = Kovács Sándor emlékére [Emlékkötet] Drávapalkonya, Pécs, 2003. (A könyvben kelet-ormánsági tájszavak a 64–95. oldalon.)
• Kulcsár J. 1896 = Kulcsár József: Hegyhát [Tanulmány] In. Baranya vármegye multja és jelenje I kötet, 219–269. Szerk.: Várady Ferenc Pécs, 1896–1897.
• OrmSz = Kiss Géza – Keresztes Kálmán: Ormánysági Szótár Budapest, 1952.
• Pesti J. 1999 = Pesti János: Alsómocsolád község helytörténeti adattára I. [AKHA] Alsómocsolád, 1999.
• Pesti J. 1999/b = Az alsómocsoládi nyelvjárás változásairól In: AKHA I. 336–342.
• Pesti J. 2002 = Pesti János: Az ördögszántotta hegy – Baranyai mondák, hiedelmek és történetek Pécs, 2002.
• Rónai B. 1993 = Rónai Béla: Zselici nyelvatlasz – Nyelvföldrajzi vizsgálatok a Zselicben Pécs,1993.
• Temesi M. 2002 = Temesi Mihály: A Ormánság nyelvjárása 1939 és 1949 között Pécs, 2002.
• Tomanóczy J. 1940 = Tomanóczy Jolán: Hirics ormánsági község nyelvjárásának hangtana Pécs, 1940.
• ÚMTSz = Új magyar tájszótár I–V. Főszerk.: Lőrinczi Éva Budapest, 1979–2010.
• Vargha K. – Muszty L. – Rónai B. 1971 = Vargha Károly – Muszty László – Rónai Béla: Rejtett kincsek nyomában Pécs, 1971.
• VöTsz = Pesti János – Máté Gábor: Völgységi tájszótár – Vidékünk tájszavai és népi műveltsége Pécs, 2018.
• Wild K. 1999 = Wild Katalin: A hegyháti németek nyelvéről Alsómocsolád község helytörténeti adatára – Szerkesztette és írta: Pesti János Alsómocsolád, 1999.