4.40-kor

az egyetem utolsó évében
mikor türelem, kaja, pénz elfogyott
hó kavargott és kemény fekete volt az ég
csak remény volt
és néha
fiatal nők mosolya

4.40-kor
a gyárkapu előtt didergő sorban
szondázásra vártunk
a főnök nem tudta a nevünk
a bőr a fertőtlenítőtől felrepedt
a boldogság az volt, ha a raktárból
saját bakancsot adtak
mikor felhúztam
már nem volt meleg valaki talpától

4.40-kor
a csend mindig kegyetlen
a sötétség sűrű és vibrál
Isten összerándul álmában

a gyár szaga
sós volt
tömény
és nem akadt zug
ahol ne éreztem volna

4.40-kor
megéri verset olvasni

Megosztás

Tweet