Amíg odalent süt a nap, a szint emelkedésével párhuzamosan rohamosan romlik az idő. És még el sem érjük a Delpen csúcsát (374m), amikor már zuhog az eső, egyre nagyobb a köd, és a távolban látjuk a Matmora felé vezető havas szirteket és a Matmora hóborította csúcsát. De előtte átszelünk még egy hatalmas fennsíkot, a szél a kapucninkat és a hátizsák védőhuzatát tépkedi. Így utólag be kell vallanom, ilyen kihívó túrával Közép-Európában eddig nem találkoztam.
Hatalmas sziklaszirteken, kőhalmokon és kőtengereken kell átkelnünk, amelyekről olykor azt hisszük, lehetetlen, hogy valóban erre vezet az út, biztosan eltévedtünk. De nem, az út valóban erre vezet, át kell mászni a sziklákon, és ha sikerült átmásznunk, újabb és újabb sziklák jönnek, ameddig a szem ellát. Néha négykézláb haladunk, néha fenékkel előre csúszunk le róluk. A Matmora felé vezető szirtek egyikén szembejön velünk egy német pár, akik úgy döntöttek, visszafordulnak, mert ha a Matmora csúcsáig „jó” is az út, a másik oldal sokkal rosszabb lesz, havas, síkos, az eső és a köd rátesznek még egy lapáttal, az orrunkig sem látunk, és a túloldalon már nincs is megjelölve az út – még annyira sem, mint eddig. Csakis az ösztöneinkre, a Komoot útvonalára és a GPS-re támaszkodhatunk. Megköszönjük az információt és egyelőre mégis tovább megyünk, a pár – úgy érzem – aggódva néz utánunk.
Végül valóban fel is jutunk a csúcsra, noha a ködben többször eltévedünk, és nem is látjuk a csúcsot, csak amikor már közvetlenül előtte állunk. Elfelejtjük azt is, hogy a kőtorony túloldalán ki van téve egy füzet, amelyben megörökíthetjük, hogy itt jártunk. A ködben nem látjuk, hogy megkerülhető a torony, csak mélységet és szakadékot látunk, mint ahogyan a Matmora túloldalán is. Így hát nem örökítjük meg magunkat, sajnos hiányzunk ebből a füzetből. Érzem, ahogy kúszik feljebb bennem a pánik, úgy érzem magam, mintha egy Kormákur filmbe csöppentem volna: hátunkon a 16-18 kilós zsákokkal a sziklák között térdig állunk a hóban, köd van, amerre a szemünk ellát, szakad az eső, és a szél a kapucnimat tépkedi. Kicsit megsajnálom magam. És egy biztos: itt, ahol most vagyunk, nem maradhatunk. Vitatkozunk egy darabig a viharban, hogy visszaforduljunk-e vagy menjünk tovább, a visszafelé vezető út így első pillantásra hosszabbnak tűnik, mint az előrefelé vezető, így egyelőre úgy döntünk, megpróbálunk leereszkedni. De hatalmas sziklatengereken és szakadékon kívül semmit nem látunk. A Komoot azt mondja, jó úton haladunk, azután azt mondja, balra forduljunk, ahol csak a mélységet látom, eszemben sincs balra fordulni.
Forgolódunk még egy ideig a szakadék fölött, és folyton Nietzschére kell gondolnom: Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant – ez a gondolat azonban most egyáltalán nem segít. Rám tör a pánik, összeszorítja a torkomat. Ekkor mondom ki először, hogy képtelen vagyok tovább menni. Akkor is, ha az út, amelyen jöttünk, éppúgy rémületet kelt bennem, ezt az utat még egyszer végigjárni… Néhány pillanatig azt hiszem, eljött a vég, se előre, se hátra, képtelen vagyok mozdulni, és mindeközen addig forgolódtunk, hogy egyszeriben már azt sem tudom, melyik csúcs a Matmora, merre kell visszamenni. Komoot a legjobb barátom, valahogy mégis visszavezet. Azután szinte rohanunk visszafelé, olykor mintegy transzban teszem egymás után a lábaimat, néha azt hiszem, félig alszom, mégis nagyon oda kell figyelni, mert mindkét oldalon szakadék, előttünk esőfüggöny, és a köd sem szakadozik, szemernyit sem.
Hajnali négy óra lesz, mire leérünk. Megint itt vagyunk, Delp tanyái között, ahol semmi nincs, és ahová azt gondoltam, soha többé nem jövök vissza. A végén valóban mintegy félálomban lépkedünk tovább és tovább, nem beszélgetünk, nem eszünk, nem iszunk, nem pihenünk, nincs más vágyunk, csak ebben a hidegben és szakadó esőben felütni a sátrat, és a hálózsákba bújni. Annyira kikészülünk, hogy végigalusszuk a következő napot, úgyis zuhog, semmi vágyunk menni valahová. Aznapra még vizünk is van, holnap azonban víz után kell nézni. Egy helyen láttunk csordogálni egy patakot, igaz, nem messze voltak a juhok és kecskék tőle, a szűrőnk szerencsére kiszűr mindent, bár jobb lenne, juh- és kecskementes vizet inni. De utána még egyszer felforraljuk, teának, kávénak, műzlinek, trekking kajának, amelyet már otthon elkészítettem, és porciózva hoztunk el.
Harmadnapon ismét van erőnk gondolkodni, noha az eső még mindig szakad: mit tegyünk. Vágjunk neki ismét az útnak, vagy menjünk busszal tovább. Hogyan jutunk el a túra második szakaszához, hiszen az a sziget belsejében van, és arra nem járnak buszok. Két lehetőségünk van: újra nekivágni, vagy kihagyni néhány szakaszt, és valahol később folytatni tovább. Mivel itt a Matmorán már két napot elvesztegettünk, a második megoldás mellett döntünk. Mire azonban ezt eldöntjük, látjuk az alkalmazásban, hogy a mai két busz közül egy már elment, és a második is nemsokára jön. Rohamtempóban lebontjuk a sátrat, összerakjuk a cuccainkat, és rohanunk a buszhoz. Néhány perccel az állítólagos érkezése előtt ott is vagyunk, és mivel végig az út mentén jöttünk, látnunk kellett volna azt is, ha már elment. A busz ugyanis nem jön. Az aznapi egyetlen busz nem jön. Sírva fakadok. Visszamegyünk oda, ahol a sátrunk állt, közben egy órát állok az esőben, mire a juhos vízből sikerül 3 litert kiszűrni, ismét felállítjuk a sátrat, teljesen átáztunk, hangulatunk is a nullponton. Bebújunk a hálózsákba, és próbálunk tovább aludni. Minden, minden reménytelennek tűnik, mintha mindent rosszul csináltunk volna. Az a rengeteg felkészülés, és végül ennyi? De szerencsére ez lesz túránk egyetlen és legmélyebb mélypontja, innen most már csak felfelé vezet az út. De ezt akkor, abban a pillanatban még nem tudjuk.
(Folytatjuk)
Szóljon hozzá!