Másnapra kisüt a nap. Időben el is készülünk, a busz is jön. Ma minden könnyebbnek tűnik. Még a hátizsák is. Elmegyünk Svolværbe (azért ide, mert a busz ide tart), amely a Lofoten-szigetek legnagyobb városa, 4736-an élnek itt. És hogy szusszanjunk egyet, megszárítsuk a ruháinkat, átgondoljuk a továbbiakat, kiveszünk egy szobát. Ablakunk közvetlenül a Svolværgeitára néz, a Svolvær kecskéje nevű hegyre, amelynek két csúcsa a kecske két szarvára emlékeztet. Ez valami jel? A Svolværgeita ugyanis nem szerepelne a sziget-átkelésben. Úgy döntünk hát, hogy eredeti terveinket egyelőre háttérbe szorítva másnap megmásszuk a Svolværgeitát, ha már itt áll a lábunk előtt. A Svolværgeita a Fløya hegycsúcs (583m) egyik célpontja, a lofoteni ingókő, a Djevelporten (magyarul: az Ördög kapuja) után, amely a szigetek egyik legkedveltebb túrája.
A Djevelportenig kiépített kőlépcsős ösvény vezet, a Djeveltrappa, Norvégia egyik sherpa-lépcsője, amelyet Nepálból érkezett sherpák építettek. Már ez is igencsak combos túra, onnan pedig ismét a szakadék felett vezet tovább az út a Fløya csúcsára. Olykor szinte négykézláb kell mászni, de süt a nap, a kilátás lélegzetellállító – és egyszeriben mégis minden helyénvalónak és tökéletesnek tűnik. Könnyedén is vagyunk, ugyanis a hátizsákot a szálláson hagytuk, és csak a napi zsákkal túrázunk.
S miután visszaérünk Svolværbe, és látjuk, hogy holnap is ilyen szép idő lesz, beiktatjuk másik szívügyünket: Henningsvær városát, és a világ legszebb focipályáját. Ezt akkor is beiktattuk volna, ha a szigetátkelés mellett döntünk, mert sajnos ez sem az átkelés része. Henningsvær a Lofoten-szigetek egyik legismertebb és legszebb települése, apró halászfalu, amely több kis szigeten terül el, és mintegy 500 lakosa van. A focipálya mellett híresek a tőkehalszárító állványok, amelyekbe a városi túra során lépten-nyomon belebotlunk, és a művészi élet is mindenütt jelen van – Henningsvær vonzza a művészeket, számos galéria, többek között egy egykori kaviárgyárban működő galéria is megtekintehető. Betérünk a Lysstøperiet kávézóba, ahol a Lofoten-szigetek legfinomabb fahéjas csigája kapható (a kávé és a forró csoki is isteni), és később, miután megmásztuk Henningsvær hegyét, a Festvagtindent (541 m), amelyről fenomenális kilátás nyílik Henningsvær apró szigeteire, a Trevarefabrikken nevű étteremben vacsorázunk, amely szintén egy egykori gyárban kapott helyet, s ma szálloda, étterem, klub és találkozóhely is egyben. Kicsit olyan érzésünk van, mintha egy berlini klubba léptünk volna, és mint kiderül, a tulajdonosok (négy testvér) egy ideig Berlinben éltek. Talán innen jött a gyár megvásárlásának és átalakításának ötlete. A Trevarefabrikken ma mindenesetre kultikus hely.
Az aznapi mintegy 10 kilométeres túra után még két kilométert gyalogolunk Rørvikstranda buszmegállójáig, mert az az egyetlen busz, amely letérve az E10-es főútról este tíz órakor visszavisz bennünket Svolværbe a szállásra.
Ezután ismét néhány esős nap következik, de úgy érzem, most már nem történhet velünk semmi, egyrészt megéltünk néhány valóban szép napot, felejthetetlen élményekben volt részünk, másrészt az elkövetkező esős napokra bérlünk egy autót, és elmegyünk olyan helyekre, ahová a busz nem vitt volna el. Végigjárjuk az eredeti szigetátkelés néhány etapját, például felmegyünk a Kartstaven csúcsra (544 m), amely már Vestvågøya szigetén található, és egy viszonylag egyszerű túra – már ami itt a Lofoten-szigeteken az egyszerűt jelenti -, különösebb szakadékok nélkül, s ahová leginkább azért is megyünk, mert meg szeretném nézni a Store Kringlebotsnsvatnet tónál található Gammen kunyhót, amely a túrázók számára nyitott ingyenes szálláshely – persze, időben oda kell érni, hogy még üres legyen. Szerencsére nem akarunk ott éjszakázni, mert persze nem üres, a szakadó esőben, hidegben és ködben szerencsésnek mondhatja magát az a három belga fiú, akik ma ott éjszakázhatnak. Éppen tüzet próbálnak csiholni a nedves fával a kályhában, a kunyhóban pedig mindenütt vizes ruháik lógnak, amikor benézünk hozzájuk. Beszélgetünk velük egy darabig, azután továbbállunk, vár a Kartstaven. Ahol máskülönben egyetlen lélekkel sem találkozunk, csak éppen akkor jönnek ketten, amikor én az út mentén leguggolok pisilni. Ez Murphy törvény, ehhez nincs mit hozzátenni.
Később több ilyen kunyhóval találkozunk, például Moskenesøya szigetén, az Å nevű helységből induló túránkon. Å (ejtsd: Ó) kedvenc helységnevem, amelyről nem tudom eldönteni, hogy a világ végét jelenti-e vagy inkább a kezdetét, mindaddig, amíg találkozom egy ott élő magyar sráccal, Jenővel, aki elárulja, hogy az Å a norvég ABC utolsó betűje, Å i Lofoten tehát tulajdonképpen a világ vége. A világ végéről indulva megkerüljük tehát Å tavát, az Ågvatnet tavat. Ez szintén a szigetátkelést részét képező túra, és egy könnyűnek mondható kirándulás, csak itt-ott kell a láncok mentén felhúzni magunkat, vagy egy-egy kötélen leereszkedni. De ezt addigra már szinte megszoktuk. Ráadásul nem egyszer bokáig járunk a vízben – de legalább a nap süt. Az Ågvatnet túlsó végén is van tehát egy ilyen kunyhó, egy vízesés mellett, elöl nyitott, kilátással a tóra, évente bizonyosan számos szigetátkelőnek nyújt védelmet. Most egy fiú van benne, ha itt akarnánk éjszakázni, még el is férnénk mellette. De nem akarunk, így csak messziről intünk neki, a vízesés robaja mellett úgysem hallanánk egymás szavát.
A harmadik ilyen kunyhó pedig talán a leglátványosabb, és a kunyhó szó sem megfelelő rá, hiszen egy nagyobb faházról van szó, s ez a Lofoten egyik legizgalmasabb túrája, a Munkebu Hytta kunyhóhoz vezető túra, amely szintén Moskenesøya szigetén található. A túra a 797m magas Munkenre vezet, oda-vissza mintegy 10 km. Norvég viszonylatban közepesen nehéz túra, átkelünk havon és bokáig érő vízben, megmászunk jó néhány sziklát, felhúzzuk magunkat néhány lánckötélen, amelyek közül egyet-kettőt kifejezetten veszélyesnek látok, különösen ha még az eső is esne, és csúszósak lennének a sziklák – de szerencsére nem esik, és összességében valóban nem ez a legnehezebb túránk. Azonban egyike a leglátványosabbaknak. Olykor kilátástól függően több tavat is látunk egymás mögött vagy fölött, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy egy tórendszer többszintes részét képezik-e, vagy vízesések kötik össze őket, vagy csak a dimenziók és a perspektíva láttatják úgy, mintha összetartoznának, és valójában semmi közük egymáshoz. Hihetetlen természeti csodának tűnnek, és talán meg sem szeretnénk fejteni a titkát. Legyen egyszerűen három egymás fölött elhelyezkedő tó, mindenféle logikát és gravitációs erőt kiiktatva. Órákig elnéznénk őket – és mivel a nap is süt, el is nézzük jó ideig. Azon tűnődünk, vajon a világ legszebb táján járunk-e, legalábbis azok közül, amelyeket már ismerünk? Voltunk már valahol, amely szebb volt ennél? Új-Zéland jöhet még szóba. Itt valahol félúton a Munken felé döbbenek rá, mennyivel intenzívebbek azok az élmények, amelyekért gyalog (esetleg biciklivel) kell megküzdenem, mint azok, amelyek mellett autóval elsuhanok, netán megállok egy percre, hogy kinézzek egy kilátóponton, és csináljak néhány fotót. Visszaülünk az autóba, és már el is felejtettem. De ez a táj percről percre átjár, minden érzékemet megmozgatja, minden lépéssel új kilátás tárul elénk, teljesen kikészülünk, mire felérünk oda, ahol a legszebb a kilátás, de az adrenalin annyira feldob, mintha beszedtünk volna valamit. Az élet szép, és mégiscsak megérte, ahogy egyik ismerősöm szokta mondani.
Egy további túra, amelyen szintén azt gondolom, talán a világ legszebb helyén járok, a Ryten hegység megmászása és a Kvalvika strand meglátogatása. Útközben egy dán fiú csatlakozik hozzánk, aki Európát járja végig, s éppen az Északi-fokról (Nordkap) jön, úgyhogy most szinte melege van. Egyetlen napja jut a Lofoten-szigetekre, s amikor megkérdez egy itt élőt, hogy akkor ezen az egy napon mit nézzen meg, az a Kvalvika Beach túrát ajánlja. Ez elárulja a túra jelentőségét, a helyiek számára is.
(Folytatjuk)
Szóljon hozzá!