1914. Szarajevó – 11.

A merénylet előzményei és lefolyása a pécsi sajtóban, pécsi szemtanúk alapján

 

Pécsi főreáliskolások, a merénylet szemtanúi – 1. rész

Ebben a részben azoknak a pécsi iskolásoknak és tanáruknak helyszíni beszámolóját közlöm, az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével, akik Vende Ernő (1861-1933) tanárukkal – aki 1906-tól 1931-ig tanított a főreáliskolában – épp ott voltak a gyilkos merénylet színhelyén, és a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) 1914. július 1.-jei számában, Vende Ernő beszámolója alapján hosszú leírás jelent meg erről a gyászos eseményről – ahogy ők átélték, és a gyilkos merénylet utáni helyzetről is képet kapunk.

Itt szeretnék utalni arra, hogy az előző részekben, amikor a gyilkos merénylet előzményeit dokumentáltam, már szó esett az ő kirándulásukról. Erről hírt adott mind ez az újság, mint a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944), és ennek az akkori híradásnak most jött el a magyarázata.

A mostani cím „Pécsi főreálisták, mint a merénylet szemtanúi” volt, és július 28.-án, délben kelt. „Sarajevo (sic!), június 28. délben. Kirándulásunk Sarajevoban szomorú csattanóval végződött. Reggel 9-kor egy idevalósi gimnáziumi tanár kíséretében a város megtekintésére indultunk. A trónörökös tiszteletére a városháza előtt összegyűlt tömeg közé álltunk, hogy a trónörököst mi is egy magyar ’éljen’-nel üdvözöljük. Elővigyázatból a rendőrkapitánynál jelentkeztem, hogy – mint egy magyar iskola képviselőinek – adjon számunkra megfelelő helyet, hogy trónörökösünket magyarul üdvözölhessük.

A rendőrkapitány azonban a legudvariasabban kért bennünket, hogy álljunk el a magyar éljenzéstől, mert ez talán rossz vért szülhetne, esetleg politikai tüntetésnek vehetnék. Mi tehát kijelölt helyünkön elhelyezkedve vártuk a trónörököst. Egyszerre óriási robbanás hallatszik. Mi azt hittük, ágyúlövéssel jelzik a trónörökös érkezését, de már 2-3 perc múlva láttuk, hogy két embert számos rendőr és katona kísért.

Ezek voltak az első, Cumurija-hídja melletti merénylet tettesei. E merénylet nem sikerült. De mi arról, hogy ez merénylet volt, nem tudtunk. A trónörököst nagy ’zsivió’-val (Živio-éljen!) fogadták a városháza előtt, amelybe a mi hangunk is beleelegyedett.

Innen mi a múzeum megtekintésére indultunk, de mivel az utcák a tolongó néptömegből el voltak állva (sic!), egy mellékutcába fordultunk be. Mikor éppen az utca végére értünk, jelezték, hogy a trónörökös kocsija jön, mi tehát megálltunk. Ekkor fordult be a trónörökös autója a Ferencz József-utcába.

E pillanatban egy kapualjból, 23 lépésnyire tőlünk 2 lövés dördült el. Közvetlen közelből, alig 5 lépésnyire a kocsitól. Láttuk, hogy a trónörökös felemelkedik, csákója fejéről leesik. A trónörökösné föléje borul. Óriási kavarodás támadt. A közönség, rendőrök, katonák nekiesnek a merénylőnek, mire a trónörökös automobilja hátrálva eltűnik.

Megdermedve állt a közönség a merénylet hatása alatt. Tíz perc múlva már elterjedt a hír, hogy a trónörökös és neje meghaltak. A hatás, mint a hír keltett, leírhatatlan. A közönség előbb nem akarta hinni, majd megteltek az utcák síró, – a szó szoros értelmében – zokogó emberekkel.

Katonatisztek nejei, a város intelligenciája jár az utcán, halványan, hangos zokogással. Nem kell mondanom, hogy mi, magyarok teljesen konsternálva (megdöbbenve) álltunk e rettenetes katasztrófa akaratlan szemléleténél, szívünk megremegett, sokáig beszélni sem tudtunk egymáshoz, tanítványaink szemében ott rezgett a részvét fájó, bús könnye, és még most, egy órával a merénylet után sem tudtunk megnyugodni. Annyi bizonyos, hogy kirándulásunknak ezt a szomorú epizódját sohasem fogjuk elfeledni.

Sarajevo, délután 3 órakor.

A 2 órával ezelőtt díszlobogókban ragyogó városra fekete gyász borult. Az osztrák, magyar, szerb, horvát, bosnyák, török zászlókat bevonták, és helyükön most fekete lobogókat lenget a szél. Az összes katholikus (sic!) templomok harangjainak búsongása tölti be a levegőt, a nép ezrei tolonganak az utcákon, a fehér ruhás hölgyek fekete szallagokkal (sic!) övezték derekukat. Mindenütt szomorú elkeseredés ül az arcokon. Gyalog és lovas katonák cirkálnak az utcákon.

Az első bombamerénylet helyét egy mélyedés a kocsiúton, néhány betört ablak és leszakadt telefon- és távirda drótok jelzik. Érdekes ránk nézve, hogy – amint hallottam – az első bombamerénylet áldozatainak sebeit a szintén jelenleg Sarajevóban időző Schwarcz Vilmos dr. földink kötözte be.

A merényletről még a következő tudósításokat kaptam. Az első merénylet végrehajtója a Miljacka folyóba ugrott, mire egy Marosi nevezetű magyar borbély utána ugrott, és küzdeni kezdett vele, de a merénylő kiszabadult, a másik parton azonban elfogták. Az első merénylő után a trónörököst a csendőr-kapitány, Gerde (szintén magyar) kérte, hogy ne folytassa tovább az útját, a trónörökös azonban leintette őt, és kijelentette, hogy semmiért sem tér el programjától.

Így történt meg azután a második merénylet, melynek elkövetője (Gavrilo Princip) ellen tavaly már hasonló dolog miatt vizsgálat folyt. El is távolították a városból. Pár nap előtt visszajött, de a rendőrség, úgy látszik, nem vett róla tudomást. Pedig pesti detektívekkel volt tele a város és környéke. Minket már három állomással Sarajevo előtt vasúti kocsiban, menet közben detektívek szólítottak fel igazolásra.

Tegnap este az összes kávéházakat és vendéglőket detektívek járták be, mindenkit felszólítva az igazolásra. Csak, akinek fez volt a fején, nem zaklatták. Ennyire bíztak a szlávokban (sic!). A merénylő anyja egy külvárosi kocsmárosné, akit szintén elfogtak. Mikor a rendőrök kísérték, cinikusan nevetgélt, beszélt és hadonászott a közönség felé.

Az első sürgöny a gyászos esetről Konopistba ment a trónörökös gyermekeinek, a következő tartalommal: ’Kérem a gyermekeket kímélettel tudósítani, hogy Ő Fenségeik merényletnek lettek áldozatai.’ Lanjus grófnő, udvarhölgy, a trónörökösné nővérének, Chotek grófnőnek a következő táviratot küldte Prágába ’Őfenségeik egy merénylet alkalmával megsebesültek, és pár perc múlva meghaltak, anélkül, hogy eszméletüket visszanyerték volna.’

Azt beszélik, hogy Ő Felségéhez (I. Ferenc Józsefhez) innen sürgöny ment, hogy tekintettel a bekövetkezett, és bekövetkezhető eseményekre, rendelje el az ostromállapotot Sarajevóban.

Sarajevo, este 9 órakor.

Az utcákon nagy a tolongás, és az izgatottság. Az összes üzletek dél óta zárva vannak. A török mecsetek nyílt előcsarnokaiban nagy csoportokban imádkoznak a jámbor, szelíd muzulmánok a merénylet bekövetkezte óta. Különös érzés szállja meg a szemlélő idegent ez előre, hátra hajlongó, hadonászó, és imákat mormoló alakok láttára. A katasztrófa hatásának nyomasztó elfogadása üli meg az utcán sétálók lelkeit. Mindenki vár valamit, fél valamitől, tudja, hogy valaminek történnie kell.

Egyszerre csak a Ferencz József-utca felől nagy néptömeg közeledik. Horvát diákok közelednek, hazafias dalokat énekelve. A Central szálló előtt a tömeg megáll. Egy alak kilép, és beszédet tart a tömeghez, majd mindnyájan térdre ereszkednek, és imádkoznak ’a horvát nemzet reménységeinek’ lelki üdvéért. Azután felállnak, és a tüntetés a szerbek ellen folyik tovább. Csodálatos, hogy sehol a városban nem látni katonát, és alig egy-egy rendőrt. Nekünk, magyaroknak általában feltűnt, hogy a trónörökös egész fogadása alatt, sehol katonai kordont nem láttunk. Tehát a Pester Lloydnak az az állítása, hogy katonai kordon mögül lőttek volna a trónörökösre, tévedés. Egyáltalában, ahol a merénylet történt, a Croatia biztosító társaság (sic!) épülete előtt, alig állt 50 ember, úgy, hogy köztünk és a merénylőt környező emberek között 10 lépésnyi üres tér volt.

Itt közöljük a merénylet helyének tervrajzát: 1. Városház. 2. Appel-út, melyen a trónörökös autója a városházból a fogadtatás után elment. 3. Ferencz József-utca, melynek bejárójánál, a jelölt helyen a merénylet történt. 4. A merénylő helye, ahonnan lőtt. A távolság az autótól 20 méter. 5. Az Európa szálló. 6. A Central szálló. 7. Az utca torkolata, hol a realisták álltak, 24 lépés a merénylet helyétől.

A katonai kordon mellőzése, amint értesültem, határozottan Ő Fensége kívánatára történt, aki – valószínűleg téves információk alapján, teljesen biztosnak hitte magát, a városban pedig általában azt beszélték, hogy 30 bombával ellátott ember a város különböző helyein leselkedik a trónörökös életére.  Hogy itt előre megtervezett összeesküvésről van szó, az több, mint bizonyos.

A rendőrség elhibázott lanyhaságát most avval hiszi helyrehozhatni, hogy minden gyanús egyént elfogat. Előbb láttunk kocsin hurcolni több össze kötözött, fájdalomtól vonagló gyanús férfit és nőt. Azt hisszük, most már késő. Ha ez az elővigyázatos szigorúság előbb történt volna, a Habsburg-dinasztia története egy borzalmasan szomorú epizóddal nem lehetet volna gazdagabb.

Bosna-Bród, június 30.

Szomorúan, levert szívvel hagytuk el ezt a gyilkos várost, és megkönnyebbülten lélekzettünk fel (sic!), midőn vonatunk a sarajevoi állomásból kirobogott. Mindenütt szuronyos csendőrök cirkálnak, akik a kocsikban is mindenkit igazoltatnak. Minket a beszállásnál megszámoltak. Tudták, hányan vagyunk. Minél jobban távolodunk a várostól, annál inkább tér vissza kiránduló ifjúságunk jó kedve.

Mikor magyar Bródnál vonatunk átfut a Száván, akkor egyszerre megdobban magyar szívünk, mintha nehéz, nyomasztó tehertől szabadult volna meg, és felhangzik mindnyájunk ajkáról: ’Isten, áld meg a magyart!’ Aztán újra felidézzük emlékeinkben az elmúlt napok borzalmait, és nemsokára elkezdünk énekelni egy másik nótát:

’A bosnyák harangok szomorúan kongnak, A bosnyák harangok két halottért szólnak. Átkos legyen a kéz, mely a golyót küldte, Átkos legyen a föld, mely a gyilkost szülte.’

Mi csak énekeltünk. Ki kezdte, hogyan keletkezett, ki tanított rá bennünket? Nem tudjuk. Csak úgy, a szívünkből jött.

Vende Ernő.”

Meg kell jegyeznem, hogy a történelem tragikus fintoraként a gyilkos merénylet épp az I. Ferenc Józsefről elnevezett utca környékén történt…

Itt kell rámutatni ismét annak a jelentőségére, amelyet egy szemtanú, vagy jelen esetben egy tanárral vezetett diák-közösség helyszíni beszámolója tükröz – főként egy ilyen, később világtörténelmi jelentőségűvé emelkedett, szomorú eseménynél. Közlése előrébb viszi a történettudomány ezzel kapcsolatos tudás-anyagát, mert egy szemtanú közösség nyilatkozatát tükrözi, akik személyesen voltak jelen.

Számos olyan apró, de fontos epizódot említ meg ez a leírás, amelyeket csak az akkor jelenlévők élhettek át, tapasztalhattak meg, és vagy más visszaemlékezésekben nem szerepelnek, vagy éppen megerősítik azokat. A Pécsi Napló 1914 július 1-i számában megjelent helyszínrajz a merénylet környékét ábrázolja.

Természetesen más forrásokkal, dokumentumokkal kell összevetni ezt a forrást is, kritikával lehet vizsgálni a leírtakat, de ennek ellenére fontos közölni, ezáltal a szakirodalommal, és a széles nyilvánossággal megismertetni az itt leírtakat. Büszkék lehetünk arra, hogy ebben a mi, pécsi elődeink is kivették a részüket lényegre törő, hasznos sajtó-visszaemlékezésükkel…