Aranyló avarral
fizet nyár az ősznek,
múló emlékei
még bennünk időznek.
Már a napsugárban
sincs nyoma a hőnek,
dérgyöngyöt hajnalok
pókhálókba szőnek.
Szántóföld barázda
távolába szalad,
kilógó nyár zöldje
garázdaként szabad.
Bár a varjúidő
mindenre mondja: kár,
szélesvásznú távol
őszévé ért határ.
Patak tükrén fodor,
széltől lágyan rebben,
ki tudna búcsúzni
parttól ennél szebben.
Letört faág karja
legyint,lassan vége,
holnap betakarja
a tél bölcsessége.
Szóljon hozzá!