„…pályámon hasonló európai értékkel, hasonló nemes reménységgel ritkán találkoztam. Ez a színésznő törékeny vállain a fönséget hordozza…” (Kosztolányi Dezső)
(Forrás: Wikipédia)
Már írtam Bulla Elma (1913-1980) pécsi vendégszerepléséről – igaz, egyetlen előadás erejéig –, 1936. május 20.-án Meller Rózsi (Maar Frank álnéven): „A vallomás” című színművében. Amikor utána 1941 novemberében ismét nálunk vendégszerepelt, a kor helyi liberális napilapja, a „Pécsi Napló” 1941. november 12.-én „Villáminterjú ’Szent Johanná’ -val” címmel interjút készített vele.
Amint látni fogjuk, az interjúban egy méltán nagy művésznő képe bontakozik ki előttünk. Nézzük meg, hogyan jutott el idáig. Elsőként szüleit, Bulla Antalt és Lehoczky Emmát kell megemlítenünk, akik tehetséges selmecbányai kislányukat beíratták a pozsonyi Bérczy-féle tánciskolába, ahol az orosz származású prímabalerina, Aubrichtová figyelt föl tehetségére már hat (!) éves korában!
Csodagyerekként emlegették itt, önálló műsorát méltatta Viscoussi olasz balettmester, aki külföldi turnéra vitte. Munczi Bulla néven turnézta végig Európát. Amikor Bécsben jártak, akkor csodálta meg Max Reinhardt (1873-1943), a kor meghatározó nemzetközi színházi nagysága. Képezte, sőt angol, francia, német intenzív nyelvórákra is járatta. A színjátszás alapismereteit Margarethe Forbestól sajátította el. Fölnőve Max Reinhardt társulatának vezető színésznője lett 1928. és 1934. között Berlinben, Münchenben, Bécsben.
A hazai színházi élet egyik akkori nagysága, Bárdos Artúr (1882-1974) figyelt föl rá elsőként, és hívta haza játszani, miután Bécsben látta színpadon 1934-ben. Egy év múlva már a Belvárosi Színházban aratta sikereit. Kosztolányi Dezső (1885-1936), Schöpflin Aladár (1872-1950), Herczeg Ferenc (1863-1954), Márai Sándor (1900-1989), Vámbéry Rusztem (1872-1948) is rajongva méltatták.
Filmszínészi pályája első kirobbanó sikerét a pécsi cikkben is említett „Szent Johanná” -ban aratta 1936-ban. Ugyanebben az évben játszotta el „A vallomás” filmváltozatának főszerepét is „Én voltam” címmel – Csortos Gyulával (1883-1945), Törzs Jenővel (1898-1946), Uray Tivadarral (1895-1962). 1938-tól már a Vígszínház szerződtette. Most pedig nézzük magát az interjút.
„Pécs, november 11. A plakátok öles betűkkel harsogják az uccákon (sic!) Bulla Elma nevét. A Pannónia szálló (sic!) halljában szemben ülünk Európa egyik legérdekesebb művésznőjével. Szent Johanna világhírű alakítóját szándékosan nem a színpadon, vagy az öltözőben kerestük fel. Találkoztunk már néhány ’sztárral,’ akik a színpadon kívül, reflektorfény, kulisszák és mastix (masztix, színészi maszkragasztó) nélkül is ’sztárok’ voltak.
Bulla Elma több, mint sztár. Színésznő a szó legnemesebb művészi és emberi értelmében, amint a színpadon, vagy a film vásznán is kerül minden rikító pózt és olcsó hatáskeltést, éppúgy nem játszik ’sztárt’ a magánéletben sem. Egyéniségében a legvonzóbb éppen az a természetes közvetlenség és mélységes kulturáltság, amely művészi hitvallása és egyben emberi magatartása is.
– Nagyon szívesen jöttem Pécsre – kezdi a beszélgetést Bulla Elma. – Igaz, hogy akkor is azt mondanám, ha nem érezném így, mégis higyjék (sic) el, hogy őszintén beszélek. Szép emlékeim fűződnek ehhez a gyönyörű városhoz, ahol néhány év előtt a ’Vallomás’-t, és most három éve (1939-ben) az ’Üstökös’-t játszottam. Nagyon kedves, meleg fogadtatásban volt akkor részem, de nemcsak az emberek tetszettek meg akkor Pécsett, hanem azok a gyönyörű pécsi tavaszok is.
Úgy emlékszem, mind a két ízben májusban jártam Pécsett. Szinte ma, a ködös novemberi napon is láttam a virágfátylakba (sic!) öltözött hegyoldalakat, és valósággal az orromban érzem azt az édes, jó szagú tavaszt.
– Természetesen meginterjúvolt színésznők mind azzal kezdik, hogy már gyermekkorukban is ellenállhatatlan vágyat éreztek a színpad után. Sajnálom, de nekem is ilyen banalitással kell kezdenem. Selmecbányán születtem, gyermekkoromat Pozsonyban töltöttem. Már nem tudom, hogyan és mikor, de felfedezték, hogy táncolni tudok, ha jól emlékszem, egy iskolai ünnepségen léptem fel először, ahol a szegénysorsú gyermekek cipőakciója javára táncoltam. Óriási sikerem volt.
Táncaim koreográfiáját is magam terveztem, ettől kezdve persze többet táncoltam, mint tanultam, és azt hiszem, talán meg is buktam volna, ha az iskolai ünnepélyeken nem szerepelek olyan sokszor, de fellépéseimmel annyi dicsőséget és valljuk be, anyagi hasznot hoztam az iskolának, hogy szívesen elnézték, ha gyengén felelgetek a matematikából, mindennek azonban nem az volt az oka, mintha nem szerettem volna tanulni, de a napi 8-9 órás táncleckék után már nem sok kedvem volt a könyvhöz.
– Alig voltam tíz éves, amikor külföldre mentem, valamennyi német nagyvárosban táncoltam, rengeteget léptem fel Bécsben. Még mindig magam komponáltam táncszámaimat, sőt jelmezeimet is. Volt egy táncdarabom, amit különösen szerettem, egy búsuló magyar betyár történetét táncoltam el, akit a sírva vigadás végén lepuffantanak a zsandárok.
– Bécsben történt, hogy este táncolni látott (Max) Reinhardt. Tizenhárom élves voltam akkor. A professzor hozzám jött, és azt mondta, színésznőnek kell lennem. Mozdulataimban annyi kifejező erőt, arcjátékomban annyi mimikai készséget látott, megjósolta, hogy nem táncosnő, hanem színésznő lesz belőlem.
Reinhardt vezetett rá igazi művészi hivatásomra, mondhatatlan hálával tartozom neki. Eleinte gyermekszerepeket játszottam, a ’Vadkacsá’-ban kislányt, azután Tagore ’Postahivatalá’-ban játszottam, és Darvas (Lili) mellett a ’Riviérá’-ban a kifutólányt, melyet Molnár Ferenc nekem írt.
Közben természetesen sokat tanultam, és egyre nagyobb művészi ambícióim voltak, felléptem valamennyi német városban.
Majd Berlin következett. Itt is őszinte sikereim voltak, mégis rosszul esett, ha az igazán nagy szerepeket (Elisabeth) Bergnerre bízták. Münchenben végre az első vonalba ugrottam, attól kezdve gyönyörű sikereket értem meg. De nem akarok dicsekedni. Egyetlen vendégfellépésre hazajöttem, és azóta itthon maradtam.
– Legnagyobb itthoni sikerem a ’Vallomás,’ ’Szent Johanna’ és az ’Üstökös’ voltak. Az ’Üstökös’-ben együtt játszhattam Pesten Zách Jánossal, aki ma este is partnerem. Legkedvesebb szerepem az ’Édes Anna’ volt.
– Jövő terveim? A Madách Színházban fogok fellépni a valósággal nekem írt szerepben. Filmterveim is vannak. Valószínűleg megfilmesítik velem a ’2000 pengős férfi’-t.
– Szeretem ezt a Barabás-vígjátékot. Üde, kedves, mulatságos és mégis van benne mélység is. A mai rohanó napok hajszolt embere inkább ezt kívánja, mint a ’Szent Johanná’-t.
– Bizonyára itt is hallottak arról a fantasztikus legendáról, amely amerikai utam alatt szövődött. Amerikai utam gyönyörű volt. Kilenc hónapon át egyetlen szerepben és legkedvesebb szerepemben léptem fel. A férjem (dr. Nagy Endre orvosprofesszor) felesége voltam.
Boldogságomat persze megzavarta az ostoba rémhistória, eleinte nagyon megijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy egy színésznő mindig idézheti Oscar Wilde mondását: Borzalmas, hogy mit beszélnek rólam. De még borzalmasabb, ha semmit sem beszélnek rólam.”
Jó volt fölidézni a méltán ünnepelt színésznőnk addigi életútját, egymás mellé téve a lapban elhangzottakkal – jól egészítették ki egymást. Ez a megszólaltatás 1941-ből értékes mozaikokkal egészíti ki a róla kialakult képet. Mivel ez a cikk eddig még nem volt ismert a színháztörténetben, ezért is fontos volt ez alkalommal közzétenni az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével…
Szóljon hozzá!