Idén tizedszer töltjük szülőhelyünktől távol a karácsonyt.
Nem vakációzunk: másik országban élünk. Tizedik alkalommal álljuk körbe megfogyatkozott létszámban a feldíszített fenyőfát, fogyasztjuk el az ünnepi vacsorát, s nélkülözzük hozzátartozóink, barátaink ölelését. Szüleink, nagyszüleink régóta távol vannak tőlünk térben és időben, ők békésebb helyen pihennek – legalábbis ezzel nyugtatgatjuk hiányuktól sajgó szívünket.
Sok minden változott – az élet változások sorozata. De egyvalami állandó. A kötelék, mely összefűz bennünket földi léten innen és túl, s amelynek a neve: szeretet.
A minap e fel-fellángoló hiányérzet enyhítéséért fordultam egy sok-sok éve megörökített karácsonyi készülődés emlékéhez.
Huszonnyolc évet röppentem vissza az időben, onnan hozom az írásos relikviát.
Szürke hétköznapjaink bearanyozója egy-egy nevezetes nap, amikor ajándékot kapunk vagy adunk. A karácsony ebből a szempontból kiemelkedő alkalom. Ekkor nem egyvalakit köszöntünk, hanem mindenki mindenkit ünnepel.
Természetesen adni sokkal nagyobb öröm, mint kapni. A mi családunkra ez abszolút érvényes: jobban szoktunk örülni annak, amit adunk, mint amit kapunk. Az utóbbi években már szégyentelenül cserélgetjük egymás között a meglepiket. Ámde szinte lényegtelen is, mi zajlik felnőtt körökben. Mióta megszülettek, a gyerekeket figyeljük. Előzetes piackutatás után ők speciel pontosan azt kapják – észszerű határokon belül –, amire vágynak. Cserébe csillogó szemeket és csilingelő kacajokat kérünk. Ebben hiba nincs, mindig meg is kapjuk.
Cselekvőképes kora óta igyekszem leányzónkat rávenni arra, hogy saját kezűleg készítsen meglepetést a nagyszülőknek, az unokatesóknak, s ha marad energiája, a szüleinek is. Nem panaszkodhatunk, karácsonyi (bár elvétve téli témájú) rajzokból már szép gyűjteménnyel rendelkezik a rokonság, s néhány éve nagy örömmel hallgatjuk standard műsorát – a Kiskarácsony, nagykarácsony című éneket, valamint Petőfi Sándor az alkalomhoz nem kevésbé illő versét, az Anyám tyúkját.
Ez évben több okból is rendkívüli karácsony elé nézünk. Egyrészt Fruska tele van ötletekkel, ajándékok özönét óhajtja a családra zúdítani, természetesen a bőséges viszonzás reményében. Másrészt már tavaly is nehezen oszlattam el kételyeit Jézuska-ügyben, úgyhogy nagy truvájra lesz szükségem ahhoz, hogy megmaradjon a Jézuska ajándékhozó képességébe vetett hite. Ugyanis kifigyelte, hogy csupa boltban kapható, egyáltalán nem mennybélinek tűnő meglepetés várta a fa alatt. Alig tudtuk kimagyarázni a vonalkódot. Belátom, egy kilencévestől e tárgyban a kételkedés talán már el is várható. Pedig olyan jó lenne, ha legalább még ez az év a mesék jegyében telne! Félek, hogy akaratunk ellenére fény derül a valóságra, ami korántsem egyenlő az igazsággal. A felderengésbe felvilágosultabb osztálytársai hathatós aknamunkával segítenek bele (Te még hiszel a Jézuskában?!).
Szülői tekintélyem maradékával felfüggesztettem a filozofálgatást, és a gyakorlat mezejére tereltem gyermekem: kézműveskellékekkel terített asztal mellé ültünk.
Fruzsi serénykedésének számtalan eredménye lett.
Mária mama tűpárnát fog kapni. Vérrel és verejtékkel készült el a mű. De hát nem is igazi varrónő az, aki nem szurkálja össze magát. Az anyai puszi pedig minden bibit begyógyít.
A tűpárnából okulva a pótnagymama – tudjuk, meg fogja érteni – semmi olyat nem fog kapni, amit tűvel kell készíteni. Helyette csendélet született. Leányunk szóhasználatával a csendes élet létrehozásához papírra, fonalra és ragasztóra volt szükség. Az, hogy ragasztóból több került a papírra, mint fonalból, csak nyereség, mivel ezzel a technikával sokkal csillogóbb lett az alkotás.
Péter papát hírcsokorral fogja megörvendeztetni. E bokréta hallatlan előnye, hogy sem varrni, sem ragasztani nem kell. Fruzsina, mint a közélet iránt felfokozott érdeklődést tanúsító kilencévesek általában, aktuális információkat kötött egybe. Úgy tervezi, hogy „hírszerkesztő és hírbemondóként” felolvassa majd – többek között –, hogy a gazdagok „Havajra mennek nyaralni. Budapesten kiraboltak egy égszerboltot, a nyugdíjat meg majd emelik”.
Mária mama Péter papával „közösen lesznek meglepve”. Méghozzá a családtagok rövid, ámde találó jellemzése tárul fel előttük egy dúsan telerajzolt füzetben, akkurátusan rótt sorokkal, kevés pacával. A sok kompromittáló adat miatt top secret a mű, ezért csak a befejező sorok publikusak:
„Ez az én abnormális családom. Aki nem hiszi, az járjon ide hozzánk, és tapasztalja.”
Az is szigorúan titkos, hogy bennünket, a „kedves szüleimet” milyen szerencsében fog részeltetni egyetlen, hőn szeretett gyermekünk, viszont a legautentikusabb személytől kiszivárgott tájékoztatás szerint Fruska-féle legújabb vicceket, és a napokban feltalált pemzli nélküli radíros ecsetet rejti majd a díszcsomag.
Fruzsina még egy nagy dilemmában leledzett, mivelhogy a Föld minden lakóját szerette volna megajándékozni. Ami felettébb dicsérendő szándék, de mi is legyen az, ami könnyen elkészül és mindenkihez eljuttatható? A megoldást persze ő találta ki: „költök egy cikket”.
Így is történt. A költésből világosan kiolvasható a karácsony mibenléte. Lányunk gondolatait teljes tisztelettel, betűhíven nyújtom át:
Karácsony
Kedves olvasóink!
Köszöntöm önöket! Akik nem tudják, azoknak mondom, a karácsony a szeretet ünnepe. Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. A felnőttek fát (fenyőfát) vesznek és feldíszítik a gyerekekkel. A karácsony szenteste december 24-én van. Az ajándékozás december 25-én és 26-án történik. Ez azért történik, mert a Jézus a Betlehemben december 24-én született. Ez a karácsony.
Epilógus: a sebek begyógyultak, az ajándékok meglepték a címzettjüket, akik pedig könnyekig meghatódtak. Boldogok voltunk. Együtt voltunk.
Azt hiszem, azóta sem volt léleksimogatóbb karácsonyvárásunk és ünnepünk, mint az a közel három évtizeddel ezelőtti.
Áldott ünnepeket kívánok mindannyiunknak!
Szóljon hozzá!