Vásárcsarnok. Ünnepek előtti tumultus. Mindenki összeválogatja a még visszamaradt zöldség-gyümölcs mennyiséget, hiszen jönnek a gyerekek, unokák, vendégek. Ilyenkor, akár az idősebbek is, többet költenek, hiszen egy évben csak egyszer van karácsony.
– Bocsánat, elnézést, köszönöm szépen! – szólok jobbra-balra – miközben próbálok haladni a tömegben. Most mintha az emberek is elfogadóbbak, türelmesebbek lennének. Csak a gyerekek türelmetlenek. Mikulás után már alig várják a Jézuskát és az újabb ajándékot. A szülők, nagyszülők csak kapkodják a fejüket, na meg a levegőt az újabb óhajok hallatán. Aztán sikerül kiegyezni valamilyen köztes megoldásban.
Egyszóval, minden a megszokott kerékvágásban halad, amikor megállok egy zöldséges stand mellett. Két nagymamakorú hölgy, vásárló és eladó vált pár szót, ahogy a piacon illik. Úgy látom, a szatyor már tele, épp a vendégvárás örömét taglalják, valamint a Szenteste menüjét.
Óhatatlanul én is fültanúja vagyok a beszámolójuknak. Aztán a búcsúzásra kerül sor.
– No, hát én akkor, most már megyek is. Boldog karit!
– Boldog karit nektek is! – jön a válasz.
– Ezt a pár narit lemérné nekem? – fordulok az árushoz. Látom, igen furcsán néz rám.
Szóljon hozzá!