Vastagon az élet

 

Történt egyszer, miszerint egy dokumentumfilmes csapat jelentkezett be Áron bácsiék kis falujába. A mindennapok érdekelték őket – ahogy a forgatócsoport szociológus tagja fogalmazott: vastagon az élet. De ez tudományos kutatás is, tette hozzá, reális képet szeretnének kapni a településről. Megadta a szempontokat, amik alapján és mentén szeretnének kutakodni. Reális képpel azonnal tudott volna szolgálni a falu első embere, ám a társadalomtudós pontosított: a reális kép mögötti valóságra óhajtanak rátapintani. Főtt a polgármester feje, elutasítani nem akarta a forgatócsoportot, nehogy rossz hírüket keltsék azzal, hogy esetleg takargatnivalójuk van, azért nem látják szívesen őket. Jókora slamasztikában találta magát: vajon honnan szerezzen információkat, méghozzá hiteles adatokat a falu vastag életéről, ráadásul olyanokat, melyek jórészt még előtte is rejtve maradnak? Vele sem osztják meg minden örömüket és bánatukat a lakók. Nem is illendő kimutatni. Teljesen szokatlan, vakarta meg a feje búbját, hogy sablonnyilatkozatokon kívül más is érdekeljen egy tévéstábot. Erre tessék, pont az ő kis közösségüket találták meg a mélyéletre kíváncsi városi népek.

A felvetett problémára a jegyző kínált megoldást. Elmondása szerint felesége nagynénjei minden feltételnek, még a tudományosnak is tökéletesen megfelelnek. Bármilyen, a közösséget érintő témáról az ismeretanyaguk alapos, értik és alkalmazzák az induktív és a deduktív módszert, vagyis az egyes esetekből ügyesen általánosítanak (példa rá: a köztudottan házasságtörő Évike hidrogénezteti a haját, tehát az összes szőkített hajú nő csalja az urát), továbbá az általánost még nagyobb bravúrral szabják személyre (minden férfi csalja a feleségét, tehát a Rózsi Józsija is hűtlen). Analizálnak és szintetizálnak, bár lehet, hogy ők ezt nem így hívják.

Mivel más lehetőség (szaknyelven alternatíva) nem akadt, beleegyezett a község vezetője, hogy Anna, Veronka és Zsuzsa néni legyen a fő csapásirány. Hogy a nemek aránya kedvezőbbnek mutatkozzék, Áron bácsit is behívatták a hivatalba. Az ő előnye és erőssége özvegységében rejlett. És abban, hogy túl volt már férfiereje delelőjén, mi több, alkonyán is. Egyszóval tökéletesen semleges, nem generál feszültséget és féltékenységet, ideális indikátor.

A behívók és a behívottak megilletődve néztek egymással farkasszemet. Az utóbbiak azt hitték, azért jöttek, hogy átvegyenek egy extra segélycsomagot, úgyhogy csalódottan vették tudomásul, hogy nem erről van szó. Gyanakodva foglaltak helyet; az odakészített pogácsából nem kértek, mert tudták, ki sütötte azokat, ám egy-egy pohárka klóros vizet elfogadtak.

A polgármester szeretettel és tisztelettel köszöntötte a meghívottakat. Nem kerülgette a forró kását, azonnal a lecsóba csapott:

– Ezúton tudományos munkatársnak kérem fel magukat.

A válogatott különítmény tagjai döbbenten néztek a náluk jóval fiatalabb polgármesterre, akit negyven évig csak Héandrás! névvel illettek. Meghökkenésük egyre fokozódott, midőn tovább hallgatták az előadását.

– Egy filmes stáb keresett fel bennünket. Szép településünk életéről szeretnének forgatni. Mintafalunak választottak ki bennünket, ami nagy megtiszteltetés a számunkra – köszörülte meg a torkát az elöljáró, amiből a bámuló hallgatóság azonnal tudta, hogy röviden azt akarta mondani, hogy a rosseb. Szólni nem mertek, csak feszengve mocorogtak.

– Mivel jelentős az átmenő forgalmunk, ezáltal kistérségi gócponttá váltunk, ami miatt amolyan központi szerepet tölt be rendezett, szeretett falunk, ennélfogva nagy súllyal esik a nemzeti latba. Természetes, hogy fel akarják mérni, milyen vastag élet folyik egy ilyen közösségben, hátha példaként szolgálhatunk a vékonyabb életet élő falvaknak. – A polgármester az utolsó szavakat már levegő után kapkodva ejtette ki, mert az egy szusz épp eddig tartott ki benne. – Amikor bejelentkeztek hozzánk a dokumentumfilmesek – folytatta a következő szuszokkal –, számomra teljesen kézenfekvő és egyértelmű volt, hogy adatszolgáltatást és a helyben folyó életről hiteles beszámolót csakis Anna, Veronka és Zsuzsa néni, valamint Áron bácsi adhat. Ezért kérettem magukat ide, s kérem együttműködésre, amolyan tanácsadóknak a megjelenteket. Egy hetet kapnak a felkészülésre.

Az ünneplőruhában megjelent négyes fészkelődni kezdett. Ilyen magas helyről érkező, határozott óhajt nem ildomos visszautasítani. Nem azért, mert olyan vonzó, hanem mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Legalábbis ezt olvasták ki az egykori Héandrás! tekintetéből. Így hát röpke szemöldökráncolás után beleegyeztek a megbízatásba és elfogadták a magas tisztséget. Áron bácsi ugyan tett egy erőtlen kísérletet a projektből való kihátrálásra, ám a gyilkos tekintetek elhallgattatták. A négyesfogat megköszönte a lehetőséget; átvették a jegyzőtől a kitöltendő kérdőíveket (az átvétel során a nagynénik jelezték, hogy hozzá családi körben lesz még néhány keresetlen szavuk).

Felkerekedett hát a négy tudományos munkatárs, és nagy lendületet nélkülözve elindult a kistérségi információs pont felé. Amint elértek az Anna néni háza elé kihelyezett pletykapadhoz, azonnal birtokba is vették a szabad ég alá telepített irodájukat.

– Ti értettétek, amit az András mondott? – nyitotta meg a konferenciát az iroda tulajdonosa. Megnyugodott, amint a kollégái tagadólag rázták a fejüket.

– Ha egy mód van rá, én nem szólnék bele semmibe – szögezte le Áron bácsi. Neki aztán tényleg nem akarózott tudományos munkatársnak lenni. A három asszony is így gondolta, de nem mondta, tanúbizonyságot téve diplomáciai érzékükről. Abban egyetértettek, hogy nem hagyhatják cserben András polgármestert és a falut. Mégiscsak végig kéne gondolni, milyen vastag élet folyik itt.

– Nézzük az első pontot! – vette elő Anna néni a papírlapot, amit a hivatalban kapott. – Olvassad, Zsuzsa, te látsz szemüveg nélkül is! – tolta kartársnője orra elé az irományt.

– Azt írja, beszéljünk a helyi munkanélküliségről, meg az okairól – betűzte hunyorogva a sorokat Zsuzsa néni, mert azért már ő sem látott jól.

– Áron, ehhez te is hozzá tudsz szólni – biztatta Zsuzsa néni kényszerűségből lett társát.

– Mit mondjak? Hogy a vejem tizenkét órákat dolgozott, aztán úgy bántak vele, mint egy kutyával? Fizetést meg alig-alig kapott, ha mégis, akkor meg késve jutott hozzá. Nem bírta, az idegei tönkre mentek, szegénynek. A lányom is kidolgozza a…, a belit. Én támogatom őket a semmi kis nyugdíjamból. Ezt mondjam el? Dehogy mondom!

– De van olyan is, aki elitta az eszit, azért nem dolgozik – replikázott Anna néni.

– Hát Annus, ha te azt bemondod a kamerába, akkor nagyon bátor asszony vagy! – dőlt a testvérének Veronka néni.

Ezen aztán elgondolkoztak. Nem is olyan könnyű az élet vastag oldaláról idegeneknek beszélni. Hiába tudja mindenki, hogy mi a valóság, nem helyénvaló azt felszínre hozni. A hallgatás törvénye nem olasz találmány.

Ugyanebbe a dilemmába estek az oktatás, a háztartások anyagi helyzetével és minden mással kapcsolatban. Tudta a négy munkatárs, hogyne tudta volna, mi folyik helyben, ki hogyan ügyeskedik, hogy megéljen, hogy etetni tudja az éhes szájakat. Vagy kik azok a pofátlanok, akik kihasználják a saját falubelijeiket. Ó, pontosan tudtak mindenről – életről és halálról, hűségről és megcsalásról, szomorúságról és örömről, emberségről és embertelenségről.

– Nem igaz, hogy az András ne tudná, mi folyik itt. Csak velünk akarja kimondatni, mert ahhoz gyáva a szentem, hogy ő mondja bele a kamerába – állapította meg Veronka néni.

– Persze, mert a fejére koppintanának. Vagy mi tennénk, vagy odaföntről – mutatott fel az égre Annus néni. Mindnyájan tudták, hogy nem a mennyországra érti.

– Mi is féltjük a fejünket – jegyezte meg Veronka néni.

– Az – hagyta helyben az észrevételeket Áron bácsi.

Negyedik nap, midőn elérkeztek a félelmetes Egyebek ponthoz, s ott tátongott előttük egy egész oldal üresség, melyet meg kellett volna tölteniük, döntöttek úgy, hogy felkeresik a hivatalt és visszaadják a megtisztelő feladatot, mint teljesíthetetlent. András polgármester nem örült a döntésüknek, igyekezett is jobb belátásra bírni a három eltökélt asszonyt és az egy férfit. Ámde végül belátta, hogy a kisebbik baj, ha nem akarnak valós információkkal szolgálni, mintha mindent kiteregetnének. Megköszönte hát az akaratot, és békével elküldte a pünkösdi királyságot megélt tudományos munkatársakat. Leült a jegyzővel új stratégiát kidolgozni.

Midőn visszaérkezett a forgatócsoport, a falu elöljárója és a képviselők tartalmas és hosszantartó állófogadás után sorolták el a gondosan összeállított válaszokat a kérdésekre.

– De polgármester úr! Mi nem erre voltunk kíváncsiak! – méltatlankodott a dokumentumfilm rendezője.

– Hát mire kíváncsiak? – adta az értetlent a falu vezetője.

– Arra, hogy milyen az igazi élet!  – fontoskodott a szociológus. – Hogy milyen vastagon az élet. A megadott szempontok alapján…

– Ja, hogy vastagon és a megadott szempontok alapján! Hát, csak olyan, mint máshol – nézett ártatlan kék szemekkel Héandrás! a tudós szemébe.

Ennél bölcsebbet és bátrabbat még sosem mondott Áron bácsi falujának polgármestere.