Andor Edit: A művészeti ágban végzett komoly tanulmány az egész embert fejleszti

Andor Edittel, aki magát magánénkesnek, tanárnak és fotográfusnak tekinti, 2025. december 11-én beszélgettünk a MÚOSZ Székházban.

Hogyan mutatná be egy mondatban a THÉBA-t annak, aki még sosem hallott róla?

A THÉBA egy érettségire épülő, gyakorlatorientált és diákcentrikus őszművészeti szakképző iskola, amely a színpadi műfajokon (színészet, tánc, zene, ének, pantomim) túl, a vizuális alkotóművészet (fotó, grafika, festészet) és a filmvilág területén is átfogó képzést nyújt, közel 60 különböző művészeti ágat lefedve. A THÉBA – egyébként betűszó: Tánc-Helyzetgyakorlatok-Ének-Beszédtechnika-Artisztikum (azaz minden, ami a művészettel foglalkozik).

Mi billentette az „igen” felé, amikor elvállalta az igazgatói felkérést?

Valójában nem volt felkérés. Mint középiskolai tanár, mélyen elégedetlen voltam az oktatási rendszer egészével. Úgy éreztem, nem képes kreatív, testileg-lelkileg egészséges, nyitott szellemű és etikai tartással rendelkező embereket nevelni – még akkor sem, ha egyes szaktanárok kimagasló eredményeket érnek el. A művészet viszont képes felmutatni ezeket az értékeket, hiszen bármely művészeti ágban végzett komoly tanulmány az egész embert fejleszti. Ez a felismerés vezetett oda, hogy már 1981-ben kitaláltam egy művészképző iskolarendszert. Ennek lényege, hogy minden diák először esztétikát, etikát és életvezetést tanul, és csak sikeres vizsga után kezdheti meg a színész, festő, táncos vagy bármely más szakot. Akkor még THÉBA Stúdióként működtünk, a magániskola alapítására csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség. Hosszú engedélyeztetési folyamat árán valósítottam meg az intézményt, és azóta is én vezetem.

Miben különbözött a Théba küldetése más intézményekétől, és mik voltak a legfontosabb mérföldkövek?

Szakítottunk a hagyományos intézményrendszer ‘elefántcsonttornyaival’. Ahol eddig külön volt a zeneművészeti, a képzőművészeti, tánc- főiskola, egyetem, középiskola, ott mi az interdiszciplináris szemléletet alkalmazzuk. A művészeti ágak oktatását egy intézményen belül Ráadásul nem csak a szakmai tudást adjuk át, hanem az egész embert fejlesztjük. Az iskola összművészeti egységének elve megköveteli, hogy a fotós ugyanazon a rajz-festés órán vegyen részt, mint a grafikus, a színész, ugyanazon a színházi-tánc órán vegyen részt, mint a tánc szakos társa. Ez az órarend összeállításánál a hagyományos szoftveres megoldásokat meghaladó óriási komplexitást eredményezett.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szakok átjárhatók, egy tandíjjal több szakot is el lehet végezni, és a különböző művészeti ágak hallgatói a tanárokkal együtt egymást inspirálva, közös alkotócsapatként hozzák létre a vizsgaelőadásokat, produkciókat, koncerteket, színpadi előadásokat, kiállításokat. Ehhez ad keretet a 2000-ben létrehozott Basilides Művészeti Műhely. Ahogy egy volt diákunk fogalmazott: „a THÉBÁ-ra jellemző: professzionális képzés családias légkörben”.

Ami a mérföldköveket illeti, mi inkább a folyamatosságra és a több mint 40 éves kitartó munkára vagyunk a legbüszkébbek, hiszen a koncepció megszületése óta folyamatosan képezzük a diákokat. De ha az intézmény struktúrájának lényegi lépéseit nézzük, akkor:

1. 1981-ben született meg a filozófiai alap- és a teljes iskolarendszer (etika, esztétika, életvezetés vizsgával) koncepciója.
2. A rendszerváltás után jött létre a hivatalos intézmény.
3. 1991-2012-ig állami dotációval a folyamatos fejlődés korszaka: 2000-ben létrehoztam a Basilides Művészeti Műhelyt – benne az „A” Színház, a „Látva lássatok” mozgókép stúdió, az „Új Európa” képzőművészeti csoport, 2007-ben pedig megalkottam az Artes Liberales online folyóiratot.
4. A külső környezet változásai azonban három kritikus pontot is hoztak: 2013-ban elvesztettük a szakképzési hozzájárulásból való részesedés lehetőségét, majd 2016-ban megszűnt az állami dotáció is. 2019-ben pedig a Covid járvány miatt online oktatásra kellett volna átállnunk, ami a művészeti gyakorlati oktatásban (ének, tánc…) lehetetlen. Ezek a dátumok nem a fejlődés, hanem a hanyatlás felé vezető mérföldkövek voltak, amikor pénzügyileg teljesen magunkra maradtunk.”

Hogyan hozott döntést, amikor az esztétikai minőség és a pénzügyi realitás ütközött?

Szerintem egy művészeti intézményben az esztétikai minőség nem lehet kérdés, hiszen ez a küldetés maga. Az esztétikai minőség nem lehet alku tárgya. A döntés sosem a minőség feladása volt, hanem mindig az anyagi háttér megteremtéséről szólt. A kérdés az volt, hogy milyen áron és milyen személyes elkötelezettséggel védjem meg a szakmai színvonalat. Amikor a pénzügyi realitás és a minőség ütközött, a megoldás az volt, hogy alternatív forrásokat mozgósítottam a működés finanszírozására. A THÉBA több mint 40 éves története azt igazolja, hogy a minőségből nem engedtünk. Iskolaalapítóként és fenntartóként az anyagi háttér megteremtése volt az elmúlt évtizedekben az én saját kreatív feladatom.

Mit jelentett a tehetséggondozás a THÉBA-nál, és hogyan előzték meg a lemorzsolódást?

Az egész iskola tulajdonképpen tehetséggondozást jelent. Csak olyan tanár kollégák voltak az iskolában, akik diákcentrikus szemlélettel oktattak., hiszen minden tehetség más utat igényel. Minden diák saját egyéniségének megfelelő feladatokat kapott, figyelembe véve, hogy a gyenge pontjait erősíthesse és az erősségeit kibontakoztathassa. A THÉBÁ-ban a tehetséggondozás nem egy külön program, hanem maga az iskola lényege. A teljesség igénye nélkül említem néhány kiváló művésztanárunk nevét: Gosztonyi János rendező, Várady Mária színművész, Posta Máté festő, Szöllősi Ágnes táncművész, Meller András díszlettervező, Zalán Tibor író, dramaturg, Vékás Magdolna fotóművész, Markolt Sebestyén grafikus, szobrász, Húros Annamária díszlettervező, Paál József jazz zenész, Baráz Ádám  zeneszerző, a kortárs művészet aktív és kiemelkedő tagjai.

A lemorzsolódásnak két oka lehet: hosszan tartó hiányzás és a pénzügyi gondok. Mindkét területen a bizalomra és a rugalmasságra építettünk, hogy egy tehetség se vesszen el. A tananyaggal való lemaradást azzal hidaltuk át, hogy a féléves elméleti vizsgákat a sok hiányzás ellenére is le lehetett tenni, a feladatok elkészítését a félévi vagy év végi vizsgáig be lehetett pótolni. Ha pedig olyan jellegű gyakorlati tárgy volt, amit nem lehetett pótolni, akkor a diák tandíjmentesen végezhetett még egy évet. Ha egy diák pénzügyi gondokkal szembesült, a tandíj befizetését kamatmentesen elhalasztottuk, azzal a bizalmi alapú megegyezéssel, hogy ha a szakvizsga után munkához jut, majd rendezi a tartozást. Ezzel a rendkívüli és egyedülálló rugalmassággal igyekeztünk mindenáron megakadályozni, hogy a pénz vagy egy nehéz élethelyzet miatt kelljen abbahagynia egy tehetséges diáknak a tanulmányait. A THÉBÁ-ban a tehetség pénztárcától függetlenül fontos volt.

A budapesti fellépései közül melyek voltak a pályája szempontjából fordulópontok, és miért?

Első fellépésem 13 éves koromban egy mesejáték volt, ahol Anikót játszottam, aki a saját szívét ajánlja fel a királyfinak mert annak a szívét ellopták. Persze a vége nagy szerelem, boldogság, és királynő lettem. Szintén ebben a korban egy kerületi énekverseny volt, amit megnyertem a Paul Lincke: Jánosbogárka című dallal (Lysistrate c. operett) amiben szép koloratúrákat énekelhettem. Ehhez az kellett, hogy 3 éves koromban már elvarázsolt Rossini Sevillai borbély c.operája, akkor elhatároztam, hogy én is énekes leszek, egyszer majd eléneklem Rosina áriáját ilyen szép ruhában. 6 éves koromban édesanyám beíratott hegedűórákra, és én minden alkalmat megragadtam, hogy énekeljek, táncoljak, zenéljek, szerepeljek. Egy kis önéletrajz: 16 éves koromban már komolyan tanultam énekelni, olaszul is elkezdtem tanulni, mert úgy gondoltam, hogy a zene nyelve az olasz. 10 évesen kaptam az első Pajtás fényképezőgépet édesapámtól. 20 évesen elvégeztem egy kétéves grafika tanfolyamot a Képzőművészeti gimnáziumban, az ELTE Bölcsészettudományi karon francia-orosz szakon kaptam diplomát. Posztgraduálisan végeztem az esztétika szakot és ezen felül a zeneesztétikát. Semmit nem hagytam abba, azóta is párhuzamosan élem a tanári és művészi életet. A budapesti színpadi tapasztalataim közül a Déryné Színház tagjaként eltöltött évek jelentették a szakmai alapokat, ahol énekesként szereztem meghatározó tapasztalatokat a professzionális színházi világról. A fellépések – a templomokban és művelődési házakban tartott koncertek – pedig a közönséggel való közvetlen kapcsolat és a repertoár szélesítése szempontjából voltak kulcsfontosságúak.

Magánénekesként sokszor felléptem külföldön, főleg Franciaországban, Erdélyben, a Vajdaságban és Burgenlandban, Magyarországon, vidéki művelődési házakban. A rendezést is így kezdtem, akkor még szinte csak „kőszínházak” működtek nálunk, én pedig mobiltársulatot szerveztem, zenés vígjátékokkal, operettekkel jártuk az országot, amiket már én rendeztem. Prózai színészként Genet Cselédekben a Madame szerepét játszottam. A pályámat azonban valójában nem egyetlen sikeres előadás, hanem egy küldetés felismerése módosította. 1981-ben megszületett bennem a komplex, interdiszciplináris művészképző iskola víziója. Ezzel a fókuszt át kellett helyeznem a saját előadói szerepemből az oktatásra és az új generációk művészi nevelésére. Nagy hasznát vettem színházi és rendezői tapasztalatomnak, és szinte a semmiből tudtam előteremteni a kiállításokhoz, előadásokhoz, koncertekhez szükséges díszletet, dekorációt, jelmezeket, melyeket sokszor magam varrtam.

A 2000-es évektől ezért már a THÉBA koncertjein léptem fel, de már nem csupán előadóművészként. A célom ekkor már az volt, hogy művészeti vezetőként és mentorként biztosítsam a diákok számára azt a valós színpadi gyakorlatot és bemutatkozási lehetőséget, amire a hivatásuk során szükségük lesz. Az „A Színház” weblapja (aszinhaz.hu) tartalmaz néhány előadást, amivel kiléptünk a vizsgaelőadások kereteiből Ezek közül néhányban én is játszottam komoly szerepet.

Hogyan hatott a Szovjetunióban folytatott tanulmányaira az ottani iskolarendszer, a mesterek szemlélete; milyen készségeket hozott haza?

A féléves ösztöndíj hivatalosan az egyetemi orosz szakon való elmélyülést szolgálta volna, de én nem az iskolarendszer formalitásait éreztem előrelépésnek. A valóságban egy teljesen más utat jártam be, olyat, ami a művészi készségeimet fejlesztette. Az ott töltött idő lehetőséget adott a művészetben való teljes elmerülésre.

Leningrádban (Szentpétervár) minden nap órákat töltöttem az Ermitázs múzeumban, szinte barátaim lettek a képzőművészeti alkotások. Csodálatos színházi előadásokat, baletteket láttam. Megnyertem egy nemzetközi énekversenyt Offenbach Hoffmann meséi c. operájának Olympia áriájával, ami komoly megerősítést adott a művészi utamnak. Vendégként bejárhattam a színművészeti főiskolára, ahol az orosz színházi hagyomány, a mesterek lelkesedése és mélysége megérintett. Ebből a forrásból hoztam haza a színpadi jelenlét és a karakterépítés iránti elkötelezettséget. Folytatva gyerekkori szenvedélyemet, rengeteget fotóztam, bár a fotópapírt elég nehéz volt beszerezni. És nem utolsó sorban megismertem Andrej Bjelij költészetét, akit itthon még nem ismertek, és amiből végül a szakdolgozatomat írtam. Ezen kívül mély és fontost hatást jelentettek számomra a személyes tapasztalatok. Itthon a szovjet elnyomó hadsereget láttuk, ami ellen tiltakoztunk, ott Leningrádban (Szentpétervár) ezzel szemben csupaszív, segítőkész emberekkel találkoztam. Elrepültem Szamarkandba, Taskentbe, Vilniusba, és számos más városba. Megismertem az ottani embereket, akik ugyanúgy szenvedtek az elnyomástól, mint mi. Ott értettem meg, hogy egy ország politikájából nem lehet az egész népet megítélni. Ezt a felismerést hoztam haza: minden ember ugyanazt akarja – békében élni a családja, barátai körében és felnevelni a gyerekeit. Az ott tanult empátia és tolerancia lett az a készség, ami később a THÉBA Művészeti Iskola alapját képező, emberközpontú oktatói és vezetői szemléletemet is meghatározta.

Franciaországi szereplései során milyen szakmai elvárásokkal, közönségkultúrával találkozott, és ez miben különbözött az itthonitól?

Franciaországi szerepléseim során a szakmai elvárások terén nem láttam nagy különbséget az itthonihoz képest; ott is magasak az igények. A bravúros koloratúrákat mindenhol nagy ovációval fogadták, ami azonnali, látványos sikerélményt jelentett. De a művész szíve a lágyabb, lírai hangoknál érvényesül igazán. Akkor érzem a valódi kapcsolatot, amikor az emberek viszonozzák azt a nagy szeretetet, amit én a zenén keresztül adni próbálok. A művészet nyelve valóban egyetemes. Az elvárások széles spektrumával találkoztam, ami a művészi sokoldalúságomat is próbára tette. Beugrottam egy tőlem távol álló műfajba is, ahol zenebohóc voltam délelőttönként. Ez a szerep színpadi rugalmasságot kívánt: játszottam hegedűn Vivaldit (miközben a bohóctársam „agyon akart csapni”), játszottam furulyán, a Kalinkát harmonikáztam. Nagyon élveztem ezt a fajta fizikai, komikus játékot, aminek a végén énekeltem és szteppeltem. A gyerekek ugyanúgy kiabáltak, a védelmemre akartak kelni a másik bohóccal szemben, ugyanúgy nevettek velem a végén, és ugyanolyan lelkesen tapsoltak mint itthon. A másik véglet a szent, spirituális tér volt: vasárnap a Gounod Ave Maria-ját énekeltem egy templomban, ahol természetesen áhítatos csend vett körül. Az ilyen pillanatokból születő személyes visszajelzés – a kijáratnál várakozó gratulálók – mutatja, hogy az emberek mindenhol a szívből jövő őszinteséget keresik. A legfontosabb felismerés az volt, hogy a közönség mindenütt egyforma: a tiszta hangzás, a szép dallamok, a nevetés, a szerelem és az áhítat érzései egyformán hatnak. A francia közönségkultúra annyiban volt számomra reveláció, hogy mennyire mélyen tisztelik és átérzik a zenét és milyen nyitottak a váratlan, szokatlan produkciókra, de a lényeg mindig ugyanaz: megérintődni. És persze, felemelő érzés volt, hogy kihúzhattam magam, amikor a kijáratnál gratulálók kérdésére elmondhattam, hogy magyar vagyok. Ez a kulturális híd építésének a szépsége.

Tud-e olyan budapesti–francia „hídprojektről” mesélni, amely meghatározta a nemzetközi kapcsolatait?

A franciák valóban fantasztikus munkát végeznek a nyelvük és kultúrájuk népszerűsítéséért, és nekem szerencsére többször is alkalmam volt részesülni ebben. Bár nem egyetlen, nagy „intézményi” hídprojektről tudok mesélni, a nemzetközi kapcsolataimat és a szemléletemet a két legfontosabb kint töltött időszak határozta meg. Párizsban egyetemistaként, ahol először szívhattam magamba a francia kultúrát, és Párizs egyedi, felszabadító atmoszféráját. Grenoble-ban franciatanárként továbbképzésen egy nemzetközi csapatba kerültem. Az volt a közös bennünk, hogy mindannyian franciatanárok voltunk a világ különböző tájairól. Minden hétvégén pezsgős fogadásokat adtak a tiszteletünkre, és az ország több helyére is elvittek kirándulni, így jutottam fel a Mont Blanc-ra és Monte Carloba. Közben elvégeztem egy színházrendezői kurzust. Ez a képzés tökéletesen összekapcsolta a tanári és a művészi hivatásomat, amely egyébként már 3-6 éves korom óta bennem élt amikor az első operaelőadást láttam, és óvodás társaimat megtanítottam virágkoszorút kötni.

A színházrendezői szemléletet és a francia kultúra nyitottságát hoztam haza, és ezek a készségek alapvetően befolyásolták a későbbi mobil társulat szervezését a THÉBA Iskola felépítését és vezetését. Ami meghatározta a nemzetközi kapcsolataimat, az a nyitottság és közvetlenség, amivel a nemzetközi csapat tagjai fogadtak. A hídprojekt számomra a Grenoble-ban szerzett emberi tapasztalatban és a művészi képzésben manifesztálódott, ami megmutatta, hogyan lehet nemzetközi szinten összekapcsolni az elméleti oktatást a gyakorlati, művészi cselekvéssel. A tudás és a művészi alázat határokon átívelő közvetítésének szemléletét kaptam.

Volt-e olyan kudarc vagy nehézség (akár a szovjet tanulmányok, akár a francia fellépések idején), amelyből később előnyt kovácsolt?

A szovjet tanulmányokhoz vagy a francia fellépésekhez kötődően konkrét, szakmai kudarcra nem emlékszem. Szakmailag mindig sikerült megtalálnom a helyemet. A kudarcot a magánéletemben éltem meg: az volt a legnagyobb kudarc, hogy elváltam a férjemtől, két gyermekem apjától. Naivan úgy képzeltem el, hogy egész életünket majd együtt éljük le. Két gyerekkel egyedül maradni élethelyzeti krízist jelentett, amiből muszáj volt erősebben kilépni. Ez az erő valóban előny volt számomra a továbbiakban. Ha kudarc nem is, de nehézségből annál több volt. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy miként lehet összekötni a nappalt az éjszakával anélkül, hogy a gyerekek, a tanítás vagy a művészet kárát lássa. Azért elsődleges szempont mindig a gyerekeim voltak. Nappal tanítottam, este felléptem, éjjel hazautaztam, és reggel vittem a gyerekeket óvodába vagy iskolába. Ez az elképesztő logisztika és terhelés sokszor hibákra kényszerített, de minden alkalommal találtam megoldást. Ez a folyamat nemcsak okosabbá, hanem megingathatatlanul erőssé tett. A barátaim szerint éppen ez a problémamegoldó vagányság az egyik fő jellemvonásom. Vészhelyzetben mindig van egy mentő ötletem. A problémákon csak addig rágódtam, amíg túl nem tudtam lépni rajtuk, vagy megkerülni azokat. Ez a rendíthetetlen optimizmus és az a képesség, hogy a legnagyobb zűrzavarban is struktúrát tudok teremteni, alapvető fontosságú volt. Nehezítette az iskola működését a sok változó törvény, rendelet, csak kapkodtam a fejem, hogy melyiknek tegyek eleget.

Ez a nehéz időszak bebizonyította, hogy képes vagyok a nulla költségvetésből is előteremteni a szükséges erőforrásokat és logisztikai hátteret egy komplex művészeti iskola működtetéséhez. Így lett a magánéleti küzdelemből a szakmai siker egyik legfontosabb alapköve.

Milyen személyes terveken dolgozik most (könyv, program, kurátori/oktatási projekt), és mi a következő 5 év víziója?

A legfőbb projektem most a tudásátadás. A tudás és a művészet közvetítése – új platformokat keresett a digitális korban. Alapvető munkám a 2007-ben indított Artes Liberales online újság, (Szabad Művészetek) hitvallása: „A Szabadság a művészet éltető eleme: a művészet mentes mindenféle előítélettől, diszkriminációtól, mindenféle erőszak, hatalmi, és politikai erő befolyásától. Minden béklyót leráz magáról, és felülemelkedik a hétköznapok gondjain.” Emellett a 2016-ban általam alapított Belvárosi Művészeti Egyesület elnökeként Budapesten a Párisi Udvar Galériában teremtek helyet a művészetnek. A képzőművészet mellett vannak énekes, zenész, költő tagjaink is. Tavalyelőtt afrikai szafarin voltam, ahonnan rengeteg fotóval jöttem haza, és tervezem, hogy ezekből külön fotókiállítást rendezzek a galériában. Természetesen a színpad is része a mindennapjaimnak. Éneket tanítok, és még 78 évesen is fellépek – már nem koloratúr áriákkal, hanem kisebb klasszikus dalokkal, francia és magyar sanzonokkal. Ez a közvetlen kapcsolat a közönséggel és a zene iránti alázat a művészi létem alapja. A következő öt év víziója három pilléren áll: A legfőbb feladatom, hogy az Artes Liberales és a Belvárosi Művészeti Egyesület révén teremtett kulturális hálózatot tovább erősítsem. Várom mindig a gyermekeimmel, unokáimmal és testvéremmel a találkozást. Ez a szeretet és a stabilitás adja az erőt az alkotáshoz. Ha az időm engedi, talán valóban megírom az önéletrajzomat, hogy a tapasztalatok, amikből erőt kovácsoltam mások számára is inspirációt jelentsenek. A művészi utazás sosem ér véget, legyen az Budapest, Afrika, Franciaország, Szamarkand vagy a saját életutunk feltérképezése.