– Ha valaha kételkedtek a hősök létezésében, most láthatnak egyet! – harsogta a Kistakács. Katonáinak sorakozót vezényelt, akik feszes vigyázzállásban tisztelegtek a hősi halált halt bajtársuk előtt. A sírt megásták, az alakulat lobogója félárbocra eresztve feleselt a széllel. A katonák néma tiszteltadással hallgatták Kistakács rövid búcsúbeszédét. – Példás katona volt, aki életét adta a bajtársaiért. Gyászolja öt az ezrede, és a hazája! Emlékét megőrizzük!
A temetésen nem volt díszsortűz, és tábori lelkész sem. A játszótér sarkában ásott piciny gödörben némán hantolták el a hőst. A hőst, akinek vére festette vörösre a homokot, s aki Kistakács, a legfőbb hadvezér minden parancsát teljesítette. A hőst, aki egyedül rohamozta meg a földvárat. A hőst, aki kémkedett a szomszédban. Aki lovat lopott. Tankot vezetett, vagy repülőt. A hőst, akit hiába kínoztak. A hőst, akinek parazsat kötöttek a talpára. Akinek előbb kötőtűvel nyomták ki a szemét. Majd visszarakták azt. Akit indiánok skalpoltak. Akit víz alá nyomtak. Akinek a szájába töltötték a vizet. Akit kerék alá tettek, s onnan is ki vettek. Akinek a lábát kutya rágta le. Igaz, akkor még kölyök volt. Aki részt vett a Gorenje-vidéki fagykiképzésen és mozdulatlanul állt a hőségben. Akit ledobtak tíz emelet magasságból.
Akinek nem jutott koporsó.
Akinek hamvai most elférnek egy kindertojás sárga dobozában, mert testét porrá zúzta a szomszéd vaskerekes talicskája.
Akinek a szertartását nem lehetett befejezni, mert türelmetlen biciklicsengők törték meg a csendet.
– Na, jössz végre, bicajozni, Kistakács? Elmegyünk a ruszki laktanyába, gyere!
Kistakács magára hagyta a gyászoló ezredet. Este úgyis újabb csatába mennek a műanyag
katonák.
Szóljon hozzá!