A Habsburg-ellenes mozgalmak résztvevői Erdélyben találtak menedéket az 1670-es években. A törökök ellenezték, hogy Erdély a Habsburgok ellen támadjon, de a bujdosók támogatását elnézték. A bujdosók élére Thököly Imre állt, aki lassan ellentétbe került a megfontoltan uralkodó Apaffy Mihály fejedelemmel. A XVII. század utolsó negyedében a Habsburgok megerősödve, sorra nyerték csatáikat a törökökkel szemben. A hadjárat során a csapatok Erdélybe is bevonultak, Apaffy Mihály engedelmével. A császár elismerte a fejedelemséget.
I. Lipót 1690-ben kiadta császári levelét (Diploma Leopoldinum), melyben Erdély alkotmányosságát megerősítette, fenntartását megígérte. Ezzel közel 150 évig rögzítette Erdély közjogi helyzetét, elszakítva Magyarországtól, az osztrák korona gyarmata lett.
II. Apaffy Mihályt nem ismerte el apja utódjaként sem a császár, sem a szultán. I. Lipót csakhamar lemondatta és Bécsbe internáltatta. A török szultán Thököly Imrét tette meg Erdély fejedelmévé, Szebenben az országgyűlés meg is választotta. Thököly Imre igyekezett a török oldalán a császári csapatokat Erdélyből kiszorítani, de több csatában is vereséget szenvedett, a Havasalföldre menekült.
A Rákóczi szabadságharc helyszínként alig érintette Erdélyt. 1704 nyarán a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet. A fejedelem a császári csapatoktól 1705-ben vereséget szenvedett, Erdély a Habsburgok kezére került. A segesvári országgyűlés megfosztotta II. Rákóczi Ferencet fejedelmi címétől. 1707-ben az osztrák csapatok kivonultak Erdélyből, melyet a kurucok szálltak meg. Áprilisban a marosvásárhelyi országgyűlés ismét beiktatta II. Rákóczi Ferencet a fejedelmi méltóságba. A kurucok alig fél évig birtokolták Erdélyt, a császári seregek ellenállás nélkül foglalhatták el ismét. Az 1711-es szatmári békefeltételekben a császár biztosította Erdély szabadságjogait. II. Rákóczi Ferenc emigrációba kényszerült, hű „iródeákja”, a Brassó közeli Zágon szülötte, Mikes Kelemen (1690-1761) kíséretében.
A XVIII. század 2-3. negyedére a népmozgások voltak a jellemzőek. Erdély délkeleti vidékére a románok költöztek. Lassan többségbe is kerültek, mert a magyar lakosság száma megfogyatkozott. A szászok létszáma is növekedett, a székelyeké viszont csökkent. Sokan közülük Bukovinába és Moldvába menekültek. A kötelező határőrsorozás ellen a csíki székelyek tömegesen tiltakoztak. 1764. január 7-én Siskovic altábornagy ágyúkkal lövetett a Mádéfalván összegyűltek közé. (Mádéfalvi veszedelem).
Bécsből Erdélyi Udvari Kancellária irányította az országrészt, a Nagyszebenben felállított Guberniumon keresztül. Az erdélyi országgyűlés külön működött. Üléseire továbbra is csak a 3 nemzetet hívták meg (magyarokat, szászokat, székelyeket), a növekvő lélekszámú románokat (oláhokat) nem.
A magyar és az erdélyi politikusok szerették volna elérni Magyarország és Erdély unióját. Ezt ellenezve – szinte válaszként – Mária Terézia császárnő 1765-ben nagyfejedelemség rangjára emelte Erdélyt. Ugyanakkor a Partiumból területeket csatolt vissza Magyarországhoz. Erdély nagyfejedelmei a Habsburg uralkodók voltak.
A XVIII. század második felének ipari forradalma kedvező hatást gyakorolt Erdély lakosságára: mezővárosok alakultak ki, az iparosok, kereskedők erős céhekbe tömörültek. Nagy mezőgazdasági birtokközpontok – oppidumok – jöttek létre, ahol jobbágyok dolgoztak csekély ellenszolgáltatásért. Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete szabályozta a jobbágyok és földesuraik közötti viszonyt, számos kedvezményt biztosítva a jobbágyoknak. Az urbáriumot azonban Erdélyben nem vezették be. Ennek következtében 1784-ben Zalán megyében jobbágyfelkelés robbant ki, melyet II. József császár levert. A következő évben azonban – nyilván a felkelés hatására − az erdélyi jobbágyoknak szabad költözési és tanulási jogot biztosított, eltörölte a jobbágy elnevezést.
A XVIII. század végén a Habsburg Birodalomban a nemzetiségi mozgalmak felerősödtek.
Erdélyben 1788-ban fogalmazta meg Samuil Micu-Klein a dákó-román folyamatosság eszméjét, mely szerint: a román nép a dákok és a rómaiak összeolvadásából jött létre és az ókortól folyamatosan lakik a Kárpátok mindkét oldalán, így Erdélyben is. Ezért a politikai életben is szerepet kell kapnia a románságnak. (Ennek az elméletnek az erősítésére sok erdélyi város központjában felállították a Rómát alapító Romulus és Remus szobrát az őket szoptató anyafarkassal.)
A dákó-román elmélet alapján Josif Metosi a bécsi Erdélyi Udvari Kancellária titkára, 1791-ben folyamodványban kérte a bécsi kormánytól, hogy a románokat a 3 erdélyi nemzet mellé negyedikként vegyék fel és a tisztviselők között is növeljék létszámukat. A kérvényt II. Lipót az erdélyi országgyűléshez utalta, mely azt elutasította.
A XIX. század elejétől az erdélyi magyar értelmiségiek között egyre jobban megerősödött a nemzeti kultúra iránti igény. Felismerték, hogy kisebbségbe kerülve, a Magyarországgal történő egyesülés lehet az egyetlen kiút megmaradásukért. Ennek a célnak érdekében – egy évvel a pesti után – 1828-ban megalakították a Kolozsvári Kaszinót.
A század első felében, a reformkorban, az erdélyi nemesség a polgári átalakulást, a jobbágyfelszabadítást és a politikai szabadságjogok biztosítását az unióban vélte elérhetőnek.
Az utolsó erdélyi országgyűlés 1848. május 30-án kimondta Erdély unióját Magyarországgal, melyet V. Ferdinánd június 10-én szentesített. A románok már ezt megelőzően ellenezték az unió létrehozását: úgy érezték az hátrányos lesz nekik. Május 15-én nagygyűlést tartottak Balázsfalván, melyen kérték negyedik nemzetként elismerésüket. Mivel ez nem történt meg, szeptember 26-28. között a 2. balázsfalvi gyűlésen kinyilvánították: nem ismerik el az uniót, uralkodóként a császárnak (nem mint magyar királynak) hajlandók engedelmeskedni. A magyarok és románok egymással szembe kerültek.
Szóljon hozzá!