Csak annyi kell, hogy visszanézzek
és kibomlanak mind a fények
a lomb közötti nyári résen,
csak annyi kell, hogy felidézzem.
Csak annyi kell, hogy újra lássam
gyermek-magam egy régi nyárban,
Faludy stílusában
Vörös fénnyel jött part felől az alkony,
télidőben korán, ahogyan szokott,
álmos tar ágak közt fáradt ölelésben
ott lenn a város tavaszról álmodott;
Csendesedve, mint a vihar,
ha ereje lassan kihal,
kantáromat kikötöttem,
hétmérföld maradt mögöttem.
Szavakból épít támfalat,
körülkeríti álmait,
mert pusztul minden és rohad,
szavakból épít támfalat,
Egy fényben úszó téli táj
barátom, ritka, ritka;
a Nap derékig ködben jár,
foghíján fagytarisznya,
A városban hideg a reggel,
most kél a nap, oszlik a pára,
véres az égbolt, csupa sebhely,
fényből terít leplet magára.
Koosán Ildikó fordítása
A lány pihen – alázat csupán az éke, –
Alkonyatfényben a kunyhó előtt.
Nem tudja, Isten eljegyezte őt,
Békés tűnődés lelke gyönyörűsége.
Örülj a napnak: Ajándéknapod,
öledben e Kincs, pazarolhatod;
áldd az Időd, ha eddig elhozott,
nem tudni, a Sors küld-e Holnapot.
E dóm nem csupán egy a sok közül,
dísz, pompa, művészet felsőfokon!
szépségsúlya már-már a földre nyom,
érzelem, értelem viharzik belül
Vártam a telet hóeséssel, de a hó elmaradt;
Szép, ha hófehér a táj, fodrozó csipkeáradat.
Gyermek várhatja így a havat;
Játékosságra születtem.
Megélt éveim, ha megkeresnek,
játékai leszek
kegyetlen isteneknek,
kísértenek kék-lángú lidérces fények,
Az utat leste, meg azt, hogy van e tiszta
hely, egy szakadt plakát nézett vissza,
s a ráfestett vigyor, csomagját, mint féltett
porcelánt kézbe vette.
Felbolydult hangyaboly – nézd – a világ,
váratlan fordulat zilálja zűrré a rendet,
fejvesztett káosszá néhol akár; lutri az
emberi élet.
Nagybánya és környéke tiszteletére – Szonett-koszorú
Fűszál, fények ragyogtak,
Színes harmatcsepp gyöngyök,
Párából szőtt göröngyök
Rejtett kincseim voltak.
Megszólítanak Uram, mikor
magányuk ajtaját magukra
zárják, az elhasznált csend
házon kívül reked, túllépve
a törtetés-világon alapjáraton