A Mohácsi HegyiBeszédesek Baráti Társaságának 17. kiadványa. „Készült Rónaky Edit születésének 75., halálának 3. évében”
Növekszik a csend körülöttem.
Nemrég halt meg egy kedves barátom, s akkor március közepe lévén első önző gondolatom volt, hogy hiányozni fognak szokott baráti köszöntő szavai a hamarosan esedékes névnapi telefonhívások között. És nem számíthatok évek óta Bogádi Kis György rekedtes-fátyolos hangú, bölcsen vidámkodó mondataira sem, aminthogy Rónaky Edit telefonja is évek óta hallgat már…
A hiány nem megosztható. Hiába tudom, emlékező írások sora bizonyítja ezt, hogy másoknak is nagyon hiányzik Rónaky Edit, ettől inkább mintha megsokszorozódna bennem a hiány érzete. Növekszik a csend itt kívül, és növekszik a hiány ott bent.
Rónaky Editet elfelejteni nem lehet, emlékezni Rá mégis nagyon nehéz – ez számomra az itt egybegyűjtött sorok első summázata. Ezt többen többféleképpen megfogalmazták. „Nehéz műfaj egy kapcsolat írásbeli felidézése: „saját érzéseit nem mindenki képes szavakban megfogalmazni” – olvasom. Más a megőrzött képek sokféleségére utal: „Nincs két egyforma kép bennünk Róla, ezért gyászunk is annyiféle, ahányan ismertük és szerettük Őt.” Egy emlékező még tovább megy: „Ízenként illesztem össze az emlékeimet, újra és újra, emlékezetem más-más fiókjában. Olyan élményeket keresek, amelyek Őt idézik. Az idő múlásával egyre inkább ezeknek csak a hangulata villan fel, mint konkrét tartalma.” Ugyanennek a gondolatnak szép költői megfogalmazását olvashatjuk Pethes Mária emlékező versében: „Visszhangzol bennem, mint orgonaszólam Liszt rekviemjében…”
Az emlékezők között megszólalnak a kedves gyerekkori barátnők, pályatársak és jó barátok, akiknek emlékezete együtt megélt évtizedeket ölel át, és olyanok, akik rövidebb időszak, esetenként egy-egy meghatározó találkozás emlékeiről tudnak beszélni, és sok társa nevében szót kér az egykori tanítvány is.
Milyennek látták Őt?
Szavaikat idézem:
– Jó ember volt, és színes, mint a szivárvány, ahol Ő volt, ott volt a világ közepe: nem lehetett nem figyelni Rá. Egyszerű volt, kedves és természetes, tiszta lelkű, őszintén kitárulkozó, önzetlen, segítőkész. Lelki finomság jellemezte, empátia, bölcs derű, és oldottság. Hiteles volt, szakértelmen alapuló tekintély és tisztelet övezte, hivatástudat áradt belőle, igényes volt, ám megértő mindenkivel szemben. Életeleme volt a legszélesebben értelmezett „szakma”: lelkesedett és lelkesített, szerette a szépet, hitt a művészetek erejében, szenvedélye volt a megismerés és a megismertetés. Bőkezűen és a részletek iránti figyelemmel osztotta szét, ami benne volt. Adakozó volt, nagy műveltségű, tudós tanár minden megnyilvánulásában: nyelvművelőként, újságíróként, szerkesztőként, kiállítások felkészült megnyitójaként – egyaránt lenyűgöző szellemi kalandokra csábított. Az állandó mozgás volt a természetes létformája, alkotó értelmiségi életet élt, és másokat is magával ragadott közvetlenségével, személyes hangvételű, jóízű humorával, nyelvi igényességével. Formát és tartalmat tudott adni a barátságoknak, nagylelkű volt és gondoskodó, kapcsolatait nagy figyelemmel ápolta, karbantartotta. Segítségre mindig kész barát tudott lenni, figyelmes volt, együtt érző és megbocsátó. Békét teremtett a fellángoló vitákban, menedéket nyújtó biztonságot árasztott a varázserejű együttlétek baráti alkalmain, bátorító és biztató szempillantásaiból jutott mindig az elbizonytalanodóknak. Érzékeny volt, de el tudta fogadni a kritikusabb megközelítések lehetőségét is. Nem volt haragtartó, és mások elismerésével sosem fukarkodott. Harmóniateremtésének alapja az érdek nélküli szeretet, az őszinte közeledés a másik emberhez, a kapcsolatteremtés képessége. Eszközrendszere ehhez sokrétű: hangulatteremtő elbeszélő volt, szeretett énekelni, és kiváló háziasszony hírében állott. És mindezeken túl színes fantázia, eredetiség, bátorság és vagányság jellemezte. Színes volt, mint a szivárvány. Magával ragadóan jó ember volt.
Leírható-e egy ember a tulajdonságok valamely listájával?
Nem. Az emberi minőségről sokat elmondhatnak ugyan a csokorba szedett tulajdonságok, különösen, ha egybehangzásukkal egymást erősítik, az egész azonban mindig több a részek összegénél. A bennünk Rónaky Editről élő kép mindig egészleges, egységbe rendezi a részeket a személyiség varázsa. És ha egységes egészként is, mégis mindegyikünkben más-más a Róla megőrzött kép, hiszen a részleteket mindig a bennünk élő hiány hívja elő, és rendezi egységbe.
Olvasgatom Edit leveleit, és elszorul a szívem. Ilyen mondatok sokasága jön elő: „Szeretettel idézem fel a sok kedves együttlétet, és mindazt, amit Tőletek kaptam. Nagyon köszönöm!” – „Hiányoztok. Jó volt együtt lenni.” – „Nagyon jó volt Nálatok-Veletek! Minden gondomat-bajomat elfelejtettem ottlétünk alatt.” – „Július közepén megyek kés alá… Ha megmaradok és lábadozom, körülülhetitek a betegágyamat, mert jó lenne együtt lenni, beszélgetni.”
Jól esnek a szavai. És rosszul esik arra gondolnom: adósa maradtam most már végképp. Tudom, és igaznak gondolom, amit Tőle hallhattunk: nem azért ad az ember, hogy ugyanannyit visszakapjon. Valkó László emlékezése nyomán Edit hangján hallom:
– Kocsis, ez nem árukereskedelem!
Tudom, persze, Edit, de mégis…
Hozzászólások