A koranyári kert terített asztala körül jókedvű madárhad dáridóz, Isten szabad ege alatt Isten madarai viháncolnak és trilláznak szakadatlan. A levegő forr, énekük fölhabzik, körbefonja a présház szikrázó falait, az épület fölé tornyosul csillámló, ezüst fodrokban, és a tiszta égboltra feszülő madárfütty-kupola kristály faláról fémes pendüléssel, többszöröződve verődnek vissza a hangok. Távolabb rögeszmés kakukk gyakorolgat, dallamtalan monológja reménytelen egyhangúsággal darabolja az időt; hóbortos monotóniáját jótékonyan ellenpontozzák a balkáni gerlék zökkenve egymásra rímelő, felelgetős szinkópái. A pálmát most is a rigók viszik el: füttyögésük fölfénylő hurokvonalain játékosan meg-megvillan a trillák koloratúrája, ellenfényben kirajzolódó hurokgubancok metszik egymást, összeverődő fémszálak szikraesője hull. Egy mátyásmadár eszelős ötlettel mobiltelefon hangján próbálkozik sikertelenül.
A pincesoron kettővel odébb gizgazok közé süppedt épület üveg nélküli ablakán a hevenyészett függönyrongyok közül sűrű, áporodott emberszag gőzlik; megtorpan előtte a madarak jókedve, kívül marad énekük, a rigófütty cirkalmai fönnakadnak, s elhalnak itt a félbemaradt trillák. És ha mégsem valamennyi: ugyan mit érzékelhet a terített asztal körül tülekedő élet hangjaiból egy haldokló? Még ha ennek nincsen is tudatában, és tervekkel teli, az élet részének hiszi magát, és csak felingerli mostani tehetetlensége, amikor dolga oly sok volna, és csak fekszik magatehetetlenül az elhanyagolt pinceépületben, ahová néhány éve újrakezdést remélve a világtól elhúzódott, s ahonnan visszatérést már alig remél, de kapaszkodik görcsösen negyvennyolc évének maradék erejével, magányosan, rákbetegségének kiszolgáltatva. Kimozdulni nem tud, nagyritkán nyitja rá az ajtót egy-egy hegylakó öreg, vagy a közeli népes cigánycsalád gyerekei közül emberségből valamelyik, ők látják el a legszükségesebbekkel. Talán ha mobiltelefonja volna, gondolja. Aztán arra gondol, valaki kellene a vonal túlfelére is. Legyint.
Kint a madarak kórusa zeng, megakaszt egyik szólama: a lábam előtt a földön sötétlik valami, és cérnahangon küldi felém üzenetét; ha madárszárnyak verdeső mozgása nem kísérné, meg sem hallom talán. Rigófióka vergődik a szőlősor alatti szulák-fonadékban, egyik lába a szálak közé beszorult, mintha csapdába lépett volna, szárnyaival evez, hogy megszabaduljon, föl-fölnéz rám közben, megszólít vékonyka gyerekhangon, és kérlel bizalommal. Kibogozom óvakodva, hálásan megrezegteti szárnyait. Tesz néhány ügyetlen lépést, mintha fontolgatná: meneküljön-e. Meggondolja, szembejön velem váratlanul, s hogy lehajolok hozzá, nem ijed meg, begyével neki-nekiütődik a kezemnek, és kitátja a csőrét szélesen. A feje eltűnik egészen, lyuk tátong a helyén, tölcsér, az éhség tágítja peremét. Megszólíttattam, válasz nélkül nem hagyhatom, bármennyire tájékozatlan vagyok is kisrigók táplálásának dolgában. Eperrel kínálom, elfogadja mohón. Vizet csepegtetek a tölcsérbe, a tolla is csurom víz lesz, nagy a hőség, nem fázhat meg. Az eperfa alatt máskor kövér legyek lakmároznak, most egyet sem látok, marad hát a sovány étrend: eper, málna, kevés víz hozzá. A rigófióka behúzódik a nősziromtövek árnyékába, onnan les. Felismer messziről, tekintetünk összekapcsolódik, emberarca van, döbbenek meg, csivitel, csacsog, meg-meglebbenti szárnyát. Pontosan érzékeli a távolságot: amikor a közelébe érek, kitátja a csőrét. Újra és újra kér. Elfáradok estére. Sajnálom itthagyni, féltem is, de mi mást tehetnék. Reménykedek: érte jön tán az anyja és hazavezeti épségben. A végén jóra fordul minden. Tudom, nem mindig, de miért nem történhetne így egyszer legalább? Most éppen? A zengő madárkórus szárnyaló éneke magával ragad, megtelek optimizmussal.
Erre szükségem is van. Rámtalál a haldokló, átküld egy betévedő látogatót: segítenem kell, kéri. Gyógyszer kellene, mozdulni érte nem tud. Csak reménykedik, elhozza talán valaki. Megszánja őt és elhozza az orvosságot, ami segíthet. Csoda-szer, mondják. Csak nincs, aki érte menne. Egy gyermek hite süt a szeméből: a csodatévő szer segítene. Az élet vizében lehetett ennyire bízni a gyerekkor meséiben. Arra számítani lehetett, abban nem csalódott sosem, aki hozzájutott, csak el kellett hozni. Rám emeli a tekintetét. Esdeklő szemekkel kérlel. Arca sovány, sűrűn benőtte az ápolatlan gubancos szőr, szürkés keretbe foglalva hosszúkás arcát, csak az orra áll ki belőle hegyesen, csőrszerűen, olyan a színe, mint a rigók közül a tojóké, sötét, de nem fekete, fakó árnyalatú. A feje a kiálló orrával olyan most, mintha egy madár feje volna. A szakálla lehetne akár tollból is, arcát vastagon borítja mindenütt, egymásra préselődő aprócska nyalábokban, tollszerű rétegezettséggel. Szemeit rám függeszti, kapaszkodik a tekintetével, tapad rám. Mintha szólni akarna, nyitja a száját tétován, orra fölemelkedik, s alatta rés nyílik a csapzott, kisrigós tollpamacsok között, valószerűtlenül tág ez a rés, egy óriási tölcsérszerű lyuk, mintha egy mohón kitárt csőr tátongó mélyébe látnék. Vékony és erőtlen karjai szárnyként emelkednek. Elképzelem, hogy kézbeveszi majd az üveget, elolvassa a használati utasítást, kitölti gondosan a cseppeket, megsaccolja aggodalmaskodva, elég lesz-e a további napokra, a nyelve alatt tartja néhány percig, ahogy az elő van írva, hogy jobban felszívódjék, aztán lassan kortyolgatva leengedi a torkán, és figyel, érzi-e már, ahogy lassan szétárad benne az életerő.
Elcsendesül a kert egy pillanatra, aztán a madárfütty-kristálykupola megrezdül újra. Mintha ezt hallgatná, szemét behunyja, és az idő megindul alatta ringatózva.
Szóljon hozzá!