Hajnal • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Hajnal

Zizegő dunyha hűvössége reszel
Libabőrt jéghideg karomra, ezer
Apró csillag fakul közömbös kékségbe,
Szívódó tengermély éj szendereg.
Halkan megannyi neszt húz az aranyfonál,
Melyet a reggel pókja szőtt a látóhatár
Alsó peremére, csapdába ejtvén
Szökdécselve mosódó fényfoltok szerény
Burjánzását, kényszerítve őket átalakulni,
Élénk színpamacsból ömlengő aranyba lazulni.

Éled a dermedt óriás, ébred a Reggel.
Hajnalt lantot letenni én nézem. Elderengett.
A fény ocsúdik fényes nappallá,
S készül a Hajnal drága barátját,
A fényszövő-pókot pajtásként látni
Égmező felett, hol megpihennek. Várj,
Majd múlik az éjszaka s jő a váltás.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS