60 éve járt Gagarin „űrnagy” a kozmoszban • Hetedhéthatár

Népszerű tudomány

60 éve járt Gagarin „űrnagy” a kozmoszban

Tekintsük ebben a jó hírekre éhező világban, amikor rossz hírek áradata zúdul ránk, feljegyzendő jó hírnek: Bajkonurból, abból az alkalomból, hogy 60 éve először lépett ember a kozmoszba, nemzetközi, orosz-amerikai(!) személyzettel felbocsátották a Gagarinről elnevezett űrhajót.

A hír 1961. április 12-én több volt, mint szenzáció: ember – Jurij Gagarin – a világűrben. Nem egészen 4 évvel azután, hogy a világ 1957. október 4-én megtanult egy nevet: Szputnyik. Akkor, amikor ez a szó egészen mást jelentett, mint manapság: nem koronavírus elleni orosz vakcinát, hanem az első ember készítette – és történetesen szovjet – mesterséges égitestet, amely felröppent a világűrbe, s pillanatok alatt a nem hivatalos „Holdbébi” nevet kapta. Nem mellékesen: lélegzetvételnyire a Kremlt alaposan megrázó 1956-os forrongások után és azok nemzetközi politikai következményei közepette, azok remélt ellensúlyozására.

Jurij Alekszejevics Gagarin (1934. március 9.–1968. március 27.) nevét és mindig mosolygós arcát 1961. április 12-én ismerte meg órák alatt az egész világ, amikor a Szputnyikok után a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén első emberként Bajkonurból útnak indult a világűrbe. A repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet. Megtanultuk azt is, hogy előbb öntőmunkásnak tanult, majd elvégezte a szaratovi műszaki főiskolát. Ott csatlakozott az Aero-klubhoz és 1955-ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanabban az évben felvették az orenburgi repülőiskolába. Két évre rá sikeres pilótavizsgát tett, MÍG 15-ös vadászgépekkel repült. 1960-ban háromezer jelölt közül választották be Gagarint a szovjet űrprogramba, ahol 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Társával, German Tyitovval együtt kitűnő teljesítményük alapján választották ki az első út jelöltjeiként.

Végül azért is lett Gagarin az első űrutas, mert csak 157 cm magas volt: visszatérte után nem sokkal ő számolt be erről és űrbeli élményeiről a moszkvai televízióban.

A véletlen és a szerencse együtt teremtette az alkalmat számomra, hogy megtudjam: a világ első űrhajósa is tudott félni. Példa arra, hogy a hős is – ember.

Az 1961. április 12-i űrutazás után röviddel, még 1961-ben Magyarországra is ellátogatott a pesti utca által akkor „űrnagy” rangján emlegetett kozmonauta, aki természetesen a legmagasabb hivatalos állami fogadtatásban részesült. Az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet képviseletében kétféle minőségemben is az elsők között várhattam a Ferihegyi repülőtér betonján, közvetlenül a repülőgép lépcsőjénél. Egyrészt a lap állandó protokoll tudósítójaként, másrészt botcsinálta „űrszakértőként”. Az utóbbi rangot azzal szereztem, hogy 1957. október 4-én, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot (Szputnyik–1) a kozmoszba, véletlenül én voltam az újság egyik ügyeletese, így „nekem repült” a történelem első mesterséges holdja. Másnap már magától értetődően „gyakorlott űrkutatási újságírónak” számítottam a pesti New York palotában. Ennélfogva nekem jutott a hozzánk látogató Gagarin is.

„Köszöntöm Budapestet” – így hangzott a repülőtéren Gagarin első, nyilvános, magyarországi mondata. Utána tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha zavarban lett volna, mit mondjon még. Majd jól érzékelhetően hirtelen támadt ötletből és az előbbinél valamivel halkabban hozzáfűzte: “Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt a napot is”.

Abban a pillanatban ezt a mondatot mindössze emberi kedvességnek tulajdonítottam, semmi többnek. Csak később jöttem rá, hogy ennél sokkal többről volt szó.

Ahhoz, hogy megérhesse, együtt kellett a véletlen és a szerencse

Különvonat vitte Gagarint és a kíséretet – köztük az újságíró csapatot is – Pécsre és Komlóra. A Nyugati pályaudvar protokoll („leánykori” nevén királyi) várótermében vártuk az indulást, és mivel Sebestyén Ferencnek, a kormányőrség parancsnokának egyéb dolga nem akadt, velünk, „firkászokkal” trécselt, míg az emberei tették a maguk dolgát. Amikor pedig Gagarin megérkezett és a várótermen át a vonathoz kísérték, úgy adódott, hogy a „főrendőr” karon ragadott, és így vele vonultam be az indulási csarnokba, ott pedig nem kellett a kíséret vagonjába szállnom, hanem maga lendített fel a díszvendégnek szánt szalonkocsi lépcsőjén. Már elindult a vonat, amikor rájött, mit tett öntudatlan mozdulatával, de csak annyit mondott: „Amit itt hallasz, vedd úgy, hogy nem hallottad!”

Gagarin pedig beszélt, mesélt a mögöttem lévő asztalnál a körülötte ülőknek. Valamilyen okból váratlanul ott is kibuggyant az a gondolat, amit első hallásra a repülőtéren még nem értelmeztem, és csak később jöttem rá: az őszinteség szavai voltak.

„Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerül-e a start, nem lesz-e baj útközben, le tudunk-e szállni, és nem kell-e röstelkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak lecserélnek az indulás előtt…”

Csönd lett a kocsiban, csak a vonat zakatolt. Perceken át a világ meg a világűr akkori hőse, Jurij is néma maradt. Aztán így folytatta.

„Mindvégig féltem: az indulási parancs elhangzásakor rám tört a belső remegés. A start után egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy innen nem juthatsz vissza, hiszen senki sem próbálta ki előtted, milyen is ez. Még az is eszembe jutott, hogy Lajka kutya elpusztult, igaz őt eleve nem akarták visszahozni a Földre. Igazában akkor tértem csak magamhoz, amikor tudatára ébredtem: a tervezett repülési pálya, az egy kör megtétele után sikeresen leértünk. Arra is csak utólag jöttem rá, amikor újra és újra visszanéztem, meghallgattam a történteket, hogy az egész úton mindent úgy teljesítettem, ahogyan kellett és megtanultam. Automata voltál Jurij az űrben, nem gondolkozó ember, vallottam be magamnak újra és újra, de mindig csak magamnak. Meg azt, hogy féltem, pedig nem lett volna szabad, meg nem is volt rá okom…”

Washingtonban épp úgy fekete napként élték meg az első ember rövidke kirándulását a kozmoszban, mint előtte Lajka kutya űrutaztatását a Szputnyik-2 műholdon, ugyancsak még 1957-ben. Gagarint az űrben második vereségüknek tekintették az űrversenyben a Szputnyikok után. Ezért hirdette meg a friss elnökként megválasztott John Kennedy egyik első intézkedéseként már 1961. május 25-én az Apollo-programot. Neil Armstrong így is csak 1969. július 20-án lépett ennek jegyében elsőként a Hold felszínére, ahonnan megérkezett a világűrön át legendává vált üzenete: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Ekkor érezhették az Atlanti-óceán túlpartján – nem titkolt megváltásként -, hogy „America first’ végre a kozmoszban (is).

De a 20. század kacskaringóan zűrzavaros történetének alapos meglepetései nem hagyták érintetlenül a világűr kutatását sem.

Mert ki gondolta volna akkor, hogy 1990-1991-ben a Szovjetunió szétesik. Ahogyan arra sem számított senki, hogy Bajkonur, a mindmáig legnagyobb orosz űrközpont, ahonnan útnak indítottak az első műholdat majd az első kozmonautát is a világűrbe – valamikor az Oroszországtól független a Kazahsztánhoz tartozik majd. Így Bajkonurt az oroszok, ahonnan – nem egyszer éppen orosz-amerikai legénységgel – ma is útnak indulnak a Nemzetközi Űrállomásra az orosz Szojuz űrhajók, Moszkva 2050-ig a kazahoktól bérli…

Így eshetik meg például manapság, hogy a Szojuz MSZ-16-os űrhajó legénysége, Anatolij Ivanisin és Ivan Vagner orosz, illetve Chris Cassidy amerikai űrhajós 2020-ban együtt tartózkodott fél évet a Nemzetközi Űrállomáson (ISS), – amiről az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) számolt be elsőnek. Azt pedig oroszés amerikI hivatalos szervek egyszerre közölte, hogy a triót Szergej Rizskov és Szergej Kudj-Szvercskov orosz, illetve Kate Rubins amerikai asztronauta váltotta, akik Szojuz MSZ-17-es űrhajón érkeztek az ISS-re. S mára már Kína is belépett az önállóan embert űrbe juttatni képes hatalmak sorába.

Miközben – mert a zavarosnál is zavarosabb mostanság (is) a világpolitika – Washington és Moszkva, az USA és Kína kölcsönösen olyan mérgezett nyilakat lődöz egymásra szóban, írásban és fenyegető tettekben, amilyenekre a „szépemlékezetű” klasszikus hidegháborúban is csak ritkán voltak példák…

Amikor megláttam a hírt, hogy Jurij Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, 1968. március 27én egy MÍG 15-ös gépen repülőszerencsétlenség áldozata lett, az első, ami eszembe jutott, Gagarin talán ott és akkor a pilótaülésen is félt? Jurij Gagarin halálának oka máig tisztázatlan, még akkor is, ha Moszkva azt jelentette akkor, hogy vadászrepülővel manőverezés közben túl hirtelen váltott irányt, kikerülendő egy meteorológiai léggömböt.

Gagarin az ember 34 évet élt. A kozmosz első utasaként viszont örök hírnevet ígér számára, amivel berepült a történelemben. Amerikában – joggal – mindmáig „az űrhajózás Kolumbuszaként” emlegetik.

Méltó megemlékezés a kozmosz első meghódítójára, hogy Bajkonurból Jurij Gagarinról elnevezett, a Nemzetközi Űrállomásra csatlakozó Szojuz űrhajót bocsátottak fel, fedélzetén a háromfős orosz-amerikai legénységgel. Az Oleg Novickijt és Pjotr Dubrovot, az orosz Roszkoszmosz, valamint Mark Vande Heit, az amerikai NASA űrhajósát szállító Szojuz Msz-18-as űrhajó ultrarövid, kétfordulatú pályát követve dokkolt a Nemzetközi Űrállomás Raszszvet moduljához.

Mi pedig örülhetünk: az utca- és intézmény nevek nagy „trónfosztásakor” a Magyar Tudományos Akadémia 2012 végén kimondta: Gagarin utcanévként továbbra is engedélyezett. Mert, hogy „Gagarin, az első ember a világűrben sem tehet arról, mire használta fel nevét, teljesítményét a kommunista politikai rendszer”.

Tekintsük ebben a jó hírekre éhező világban, amikor rossz hírek áradata zúdul ránk, feljegyzendő jó hírnek: Bajkonurból, abból az alkalomból, hogy 60 éve először lépett ember a kozmoszba, nemzetközi, orosz-amerikai(!) személyzettel felbocsátották a Gagarinről elnevezett űrhajót.

A hír 1961. április 12-én több volt, mint szenzáció: ember – Jurij Gagarin – a világűrben. Nem egészen 4 évvel azután, hogy a világ 1957. október 4-én megtanult egy nevet: Szputnyik. Akkor, amikor ez a szó egészen mást jelentett, mint manapság: nem koronavírus elleni orosz vakcinát, hanem az első ember készítette – és történetesen szovjet – mesterséges égitestet, amely felröppent a világűrbe, s pillanatok alatt a nem hivatalos „Holdbébi” nevet kapta. Nem mellékesen: lélegzetvételnyire a Kremlt alaposan megrázó 1956-os forrongások után és azok nemzetközi politikai következményei közepette, azok remélt ellensúlyozására.

Jurij Alekszejevics Gagarin (1934. március 9.–1968. március 27.) nevét és mindig mosolygós arcát 1961. április 12-én ismerte meg órák alatt az egész világ, amikor a Szputnyikok után a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén első emberként Bajkonurból útnak indult a világűrbe. A repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet. Megtanultuk azt is, hogy előbb öntőmunkásnak tanult, majd elvégezte a szaratovi műszaki főiskolát. Ott csatlakozott az Aero-klubhoz és 1955-ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanabban az évben felvették az orenburgi repülőiskolába. Két évre rá sikeres pilótavizsgát tett, MÍG 15-ös vadászgépekkel repült. 1960-ban háromezer jelölt közül választották be Gagarint a szovjet űrprogramba, ahol 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Társával, German Tyitovval együtt kitűnő teljesítményük alapján választották ki az első út jelöltjeiként.

Végül azért is lett Gagarin az első űrutas, mert csak 157 cm magas volt: visszatérte után nem sokkal ő számolt be erről és űrbeli élményeiről a moszkvai televízióban.

A véletlen és a szerencse együtt teremtette az alkalmat számomra, hogy megtudjam: a világ első űrhajósa is tudott félni. Példa arra, hogy a hős is – ember.

Az 1961. április 12-i űrutazás után röviddel, még 1961-ben Magyarországra is ellátogatott a pesti utca által akkor „űrnagy” rangján emlegetett kozmonauta, aki természetesen a legmagasabb hivatalos állami fogadtatásban részesült. Az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet képviseletében kétféle minőségemben is az elsők között várhattam a Ferihegyi repülőtér betonján, közvetlenül a repülőgép lépcsőjénél. Egyrészt a lap állandó protokoll tudósítójaként, másrészt botcsinálta „űrszakértőként”. Az utóbbi rangot azzal szereztem, hogy 1957. október 4-én, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot (Szputnyik–1) a kozmoszba, véletlenül én voltam az újság egyik ügyeletese, így „nekem repült” a történelem első mesterséges holdja. Másnap már magától értetődően „gyakorlott űrkutatási újságírónak” számítottam a pesti New York palotában. Ennélfogva nekem jutott a hozzánk látogató Gagarin is.

„Köszöntöm Budapestet” – így hangzott a repülőtéren Gagarin első, nyilvános, magyarországi mondata. Utána tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha zavarban lett volna, mit mondjon még. Majd jól érzékelhetően hirtelen támadt ötletből és az előbbinél valamivel halkabban hozzáfűzte: “Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt a napot is”.

Abban a pillanatban ezt a mondatot mindössze emberi kedvességnek tulajdonítottam, semmi többnek. Csak később jöttem rá, hogy ennél sokkal többről volt szó.

Ahhoz, hogy megérhesse, együtt kellett a véletlen és a szerencse

Különvonat vitte Gagarint és a kíséretet – köztük az újságíró csapatot is – Pécsre és Komlóra. A Nyugati pályaudvar protokoll („leánykori” nevén királyi) várótermében vártuk az indulást, és mivel Sebestyén Ferencnek, a kormányőrség parancsnokának egyéb dolga nem akadt, velünk, „firkászokkal” trécselt, míg az emberei tették a maguk dolgát. Amikor pedig Gagarin megérkezett és a várótermen át a vonathoz kísérték, úgy adódott, hogy a „főrendőr” karon ragadott, és így vele vonultam be az indulási csarnokba, ott pedig nem kellett a kíséret vagonjába szállnom, hanem maga lendített fel a díszvendégnek szánt szalonkocsi lépcsőjén. Már elindult a vonat, amikor rájött, mit tett öntudatlan mozdulatával, de csak annyit mondott: „Amit itt hallasz, vedd úgy, hogy nem hallottad!”

Gagarin pedig beszélt, mesélt a mögöttem lévő asztalnál a körülötte ülőknek. Valamilyen okból váratlanul ott is kibuggyant az a gondolat, amit első hallásra a repülőtéren még nem értelmeztem, és csak később jöttem rá: az őszinteség szavai voltak.

„Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerül-e a start, nem lesz-e baj útközben, le tudunk-e szállni, és nem kell-e röstelkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak lecserélnek az indulás előtt…”

Csönd lett a kocsiban, csak a vonat zakatolt. Perceken át a világ meg a világűr akkori hőse, Jurij is néma maradt. Aztán így folytatta.

„Mindvégig féltem: az indulási parancs elhangzásakor rám tört a belső remegés. A start után egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy innen nem juthatsz vissza, hiszen senki sem próbálta ki előtted, milyen is ez. Még az is eszembe jutott, hogy Lajka kutya elpusztult, igaz őt eleve nem akarták visszahozni a Földre. Igazában akkor tértem csak magamhoz, amikor tudatára ébredtem: a tervezett repülési pálya, az egy kör megtétele után sikeresen leértünk. Arra is csak utólag jöttem rá, amikor újra és újra visszanéztem, meghallgattam a történteket, hogy az egész úton mindent úgy teljesítettem, ahogyan kellett és megtanultam. Automata voltál Jurij az űrben, nem gondolkozó ember, vallottam be magamnak újra és újra, de mindig csak magamnak. Meg azt, hogy féltem, pedig nem lett volna szabad, meg nem is volt rá okom…”

Washingtonban épp úgy fekete napként élték meg az első ember rövidke kirándulását a kozmoszban, mint előtte Lajka kutya űrutaztatását a Szputnyik-2 műholdon, ugyancsak még 1957-ben. Gagarint az űrben második vereségüknek tekintették az űrversenyben a Szputnyikok után. Ezért hirdette meg a friss elnökként megválasztott John Kennedy egyik első intézkedéseként már 1961. május 25-én az Apollo-programot. Neil Armstrong így is csak 1969. július 20-án lépett ennek jegyében elsőként a Hold felszínére, ahonnan megérkezett a világűrön át legendává vált üzenete: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Ekkor érezhették az Atlanti-óceán túlpartján – nem titkolt megváltásként -, hogy „America first’ végre a kozmoszban (is).

De a 20. század kacskaringóan zűrzavaros történetének alapos meglepetései nem hagyták érintetlenül a világűr kutatását sem.

Mert ki gondolta volna akkor, hogy 1990-1991-ben a Szovjetunió szétesik. Ahogyan arra sem számított senki, hogy Bajkonur, a mindmáig legnagyobb orosz űrközpont, ahonnan útnak indítottak az első műholdat majd az első kozmonautát is a világűrbe – valamikor az Oroszországtól független a Kazahsztánhoz tartozik majd. Így Bajkonurt az oroszok, ahonnan – nem egyszer éppen orosz-amerikai legénységgel – ma is útnak indulnak a Nemzetközi Űrállomásra az orosz Szojuz űrhajók, Moszkva 2050-ig a kazahoktól bérli…

Így eshetik meg például manapság, hogy a Szojuz MSZ-16-os űrhajó legénysége, Anatolij Ivanisin és Ivan Vagner orosz, illetve Chris Cassidy amerikai űrhajós 2020-ban együtt tartózkodott fél évet a Nemzetközi Űrállomáson (ISS), – amiről az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) számolt be elsőnek. Azt pedig oroszés amerikI hivatalos szervek egyszerre közölte, hogy a triót Szergej Rizskov és Szergej Kudj-Szvercskov orosz, illetve Kate Rubins amerikai asztronauta váltotta, akik Szojuz MSZ-17-es űrhajón érkeztek az ISS-re. S mára már Kína is belépett az önállóan embert űrbe juttatni képes hatalmak sorába.

Miközben – mert a zavarosnál is zavarosabb mostanság (is) a világpolitika – Washington és Moszkva, az USA és Kína kölcsönösen olyan mérgezett nyilakat lődöz egymásra szóban, írásban és fenyegető tettekben, amilyenekre a „szépemlékezetű” klasszikus hidegháborúban is csak ritkán voltak példák…

Amikor megláttam a hírt, hogy Jurij Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, 1968. március 27én egy MÍG 15-ös gépen repülőszerencsétlenség áldozata lett, az első, ami eszembe jutott, Gagarin talán ott és akkor a pilótaülésen is félt? Jurij Gagarin halálának oka máig tisztázatlan, még akkor is, ha Moszkva azt jelentette akkor, hogy vadászrepülővel manőverezés közben túl hirtelen váltott irányt, kikerülendő egy meteorológiai léggömböt.

Gagarin az ember 34 évet élt. A kozmosz első utasaként viszont örök hírnevet ígér számára, amivel berepült a történelemben. Amerikában – joggal – mindmáig „az űrhajózás Kolumbuszaként” emlegetik.

Méltó megemlékezés a kozmosz első meghódítójára, hogy Bajkonurból Jurij Gagarinról elnevezett, a Nemzetközi Űrállomásra csatlakozó Szojuz űrhajót bocsátottak fel, fedélzetén a háromfős orosz-amerikai legénységgel. Az Oleg Novickijt és Pjotr Dubrovot, az orosz Roszkoszmosz, valamint Mark Vande Heit, az amerikai NASA űrhajósát szállító Szojuz Msz-18-as űrhajó ultrarövid, kétfordulatú pályát követve dokkolt a Nemzetközi Űrállomás Raszszvet moduljához.

Mi pedig örülhetünk: az utca- és intézmény nevek nagy „trónfosztásakor” a Magyar Tudományos Akadémia 2012 végén kimondta: Gagarin utcanévként továbbra is engedélyezett. Mert, hogy „Gagarin, az első ember a világűrben sem tehet arról, mire használta fel nevét, teljesítményét a kommunista politikai rendszer”

(Írta: Kocsis Tamás, forrás: ujnepszabadsag.com)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “60 éve járt Gagarin „űrnagy” a kozmoszban”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés