Zebra-frász • Hetedhéthatár

Emberi tényező

Zebra-frász

Ügyes-bajos dolgaimat elintézendő gyakran ülök gépkocsiba. Ilyenkor mindig megpróbálok úgy indulni, hogy inkább rászánok egy kis időt, hiszen sosem lehet a forgalmat kiszámítani. Aztán arra is igyekszem odafigyelni, hogy a forgalomban résztvevő partnereim épp milyen napot fogtak ki. A totyogós idős bácsikat hagyom a saját ritmusukban menni, az előre törekvő fiatal titánokat előre engedem, a kapkodó kezdők kisebb bakijait egy fanyar mosollyal nyugtázom. Ugyebár, a közlekedés egy társasjáték. Sőt mi több, ha más kocsijába ülök az „anyós ülésen”, akkor is „vezetek”. Bár ilyenkor igyekszem visszafogni magamat és nem „adok jó tanácsokat”.

Évszak, vagy nagyobb meteorológiai front változás idején a gépkocsivezetők, de gyakran a gyalogosok is figyelmetlenebbekké válnak. Ezt legtöbbször a zebráknál tapasztaljuk. Csikorgó vészfékezéssel megálló gépkocsivezetők, riadt tekintetű, elugró járókelők, és a tehetetlenül megdermedt öregek néznek néha farkasszemet. Aztán kissé megnyugodva veszik tudomásul: „Ezt is megúsztuk!”

A múlt héten koradélután indultam a belváros irányába. Az egyik iskola közelében lévő zebrához érve szándékosan lelassítottam. Az előttem haladó kamion teljesen eltakarta a járdán álló járókelőket. És jól tettem. A járdáról egy anyuka és a hazaigyekvő kisiskolás lánya lépett le. A harmincas anyuka csinos, szoros farmerben, fejére húzott kapucnis pulcsiban ment elöl. Kezében az okostelefonjával, amit menet közben, a zebrán is szorgalmasan nyomkodott. Mögötte, kissé lemaradva az elsősnek tűnő kislánya, kissé görnyedten, nehéz hátitáskáját cipelve. A kislány a kocsit meglátva, egy pillanatra megtorpant, de aztán mégis úgy döntött, anyukája után ered. Hiszen ő jelenti számára a biztonságot. Lelassítottam, fékcsikorgás nélkül sikerült megállnom, bár utólag úgy éreztem, nem ártott volna belőle egy kijózanító. Napokig rágódtam a „milettvolnaha” szavakkal kezdődő feltevésen. Aztán e fölött is napirendre tértem.

Tegnap, napfényes tavaszi délután, újra arra vitt az utam. Épp egy busz állt ki a megállóból. Tehát várható volt, hogy a járókelők elindulnak a zebrán. És tényleg így volt. Egy anyuka kézen fogta kisfiát, és a gyalogos átkelőt jelző táblaoszlopra rögzített kis tárolóhoz vezette, majd felemelte, hogy egy kis sárga fényvisszaverős anyagból készült zászlócskát vegyen ki. Aztán átkeltek a zebrán. A kisfiú boldogan lobogtatta.

Tán nincsen minden veszve – nyugtáztam magamban, miközben továbbhajtottam. A tavaszi szellő arcomat simogatta.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Zebra-frász”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés