A busz ablakából bemerészkedő szél élénken lengette az ezüst hajszálait, amely már rég nem egységes pamacsként ült a fején. Ha kedvem szottyant volna, akár meg is számolhattam volna őket, hisz oly kevés volt belőlük. Az arca meggyötörtnek tűnt, a napi robot őt sem kímélte. Talán a gyárban történt valami, selejtes árukat hányhatott le magáról a szalag.
A ruhája egyszerű volt, a szokásos kényelmes farmer és póló.
Egészen biztos nem a hormonok játszottak vele. Nem ő volt a pingponglabda a tesztoszteron-ösztrogén mérkőzésben. Tudta ő, hogy melyik térfélen játszik, a karikagyűrűje ott fénylett az ujján.
Nem illik senkit így bámulni, levettem a tekintetem róla, néztem a suhanó megállókat, a maszkos arcokat, de nem kötött le semmi, megadtam magam, úgy vonzott, mint a vasreszeléket a mágnes, ismét megkerestem a szememmel és tovább figyeltem.
Továbbra is szerényen és csendesen ült, a lábait szorosan összezárta, maga volt az alázat. Olyannak kezdtem látni, mint egy nagy tányér tejbegrízt, amelybe beleszédült egy légy, megtörve a tejtenger egységét. Minél tovább néztem, annál hevesebben vert a szívem, annál inkább eluralkodott rajtam a bosszúság és a zavarodottság. Át kellene ülnöm mellé, épp szabaddá vált egy hely, ha közelebb kerülök hozzá talán megfejtem, mélyen a szemébe nézek, hátha a szivárványhártyájára van írva a titka.
Hohohó! Hová-hová? Le akar szállni, de nekem még dolgom van vele, ha most leszáll, és megteszi, már lép is le a lépcsőn, akkor sosem fogom megtudni, hogy egy férfi miért hord női retikült?
Hozzászólások