Eshetőség
Beleszerettem, pedig semmit se tudtam róla. Nem beszélt magáról, én meg nem kérdeztem. A nevét se árulta el. Azt mondta, sejtelmesen, válasszak neki én, ha akarok. Tanácstalan voltam.
___Fájt a gondolat, hogy csak futó kaland vagyok számára, bár kedves volt hozzám, gyengéd és odaadó. A búcsúzásunkkor azonban, amikor átölelt és hozzám simult, azt mondta, szeret. Virradatkor indult a hajója. Nem akarta, hogy lekísérjem a kikötőbe, és így hosszúra nyúljon a búcsúzkodásunk.
___– Talán hamarosan visszajövök, talán soha – mondta, vállamra hajtva a fejét –, de tudnod kell, hogy szeretlek, teljes szívemből, igazán. Nélküled az leszek megint, ami voltam: bús, kóbor árny, vagy tán az sem.
Akkor öklét a mellemhez nyomva gyengéden eltaszított magától, és szomorúan rám mosolygott.
___– Igen, te adtál nekem életet – mondta. – Általad lettem valakivé.
___Azzal fogta a bőröndjét és kilépett az ajtón.
___– Általad, aki álmodsz engem – mondta még, egy utolsó pillantást vetve rám a lépcsőház homályából.
___Évekkel később viszontlátni véltem a valóságban. Egy idegen nagyváros forgatagában jött szembe velem. Ismerős lehettem neki, mert egy halvány, szomorkás mosolyt küldött felém. Talán a kedvese voltam álmában, gondoltam. Évekkel azelőtt, ugyanazon az éjszakán.
Hódolat Jorge Luis Borgesnek
Senkinek se beszéltem különös fogyatékosságomról: nem tudok álmodni. Ám sose éreztem úgy, hogy bármitől is megfoszttatnék emiatt, annyira a valóság bűvöletében éltem. Nem tudtam betelni a szépségeivel és csodáival. Már kezdett is fáradni a lelkem, és az erőm is fogyatkozott, mintha lassan felemésztene az a szűnni nem akaró varázslat. Hovatovább kietlen pusztaságba vágytam, hol örök késő ősz ködös, néma szürkesége honol. Ám a mesés palotát, melynek ím a falai elé értem, még szerettem volna bejárni. Kétségbe ejtett arra gondolnom, hogy véges időmhöz mérten A palota* végtelenül nagy. Tudtam – sok mindent tudtam róla, akárcsak a Világmindenségről, de hasonlóképpen sokkal több lehetett az, amit nem tudtam –, hogy számtalan galériájának valamelyikét A bábeli könyvtár foglalja el, és ugyancsak számtalan pincéjének valamelyikében van elrejtve Az Alef, vagy, hogy ugyancsak számtalan ligetének valamelyikében láthatók a Körkörös romok. Végtelen hosszúnak tűnt az idő, míg végre eljutottam a palota kapujához, vagyis számtalan kapujának egyikéhez. Nem lepett meg, hogy magától kinyílik előttem.
___Ám akkor harsány, érces kakasszó hallatszott, és mintegy varázsütésre, egyszeriben semmivé lett a palota, akárcsak a tündöklő kék égbolt és a szikrázó kora délutáni nap. Sötétség borult rám. Azt hittem, értem jött a halál, és némi szorongás fogott el. Nagy sokára azonban – bár lehet, hogy csakhamar – oszlani kezdett a sötétség, s akkor rájöttem, hogy csak átlépek, vagy már át is léptem egy másik világba. Talán az álmok világába, mégiscsak. Egy másik, talán éppoly igazi valóságba.
___Azóta abban a valóságban élek. Talán.
*Borges e „miniatúráján” kívül utalás A palota példázata c. elbeszélésére is. A bábeli könyvtár, Az Alef és a Körkörös romok egy-egy elbeszélésének a címe.
Hozzászólások