Bevált taktika • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bevált taktika

 

Felnézett rám, valósággal csodált, bálványozott. Itta a szavaimat. Folyton a kívánságomat leste, kiszolgált, kényeztetett, óvott, féltett. Értem élt. Szeretett. Igazán, teljes szívéből, lángoló szenvedéllyel. Mégse mondta soha, hogy hozzám költözne, amit utólag mégis furcsállok. Bizonyára azt várta, hogy én kérjem rá. Én azonban nem kértem; így is jóval többet kaptam tőle, mint amennyire egy párkapcsolatban igényem volt, nem éppen érzelmes lelkületű lévén.
___Eleinte boldoggá tett, de aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy zsarol a gyengédségével, alázatával, odaadásával, a szenvedélyével; ki akarja kényszeríteni belőlem, hogy viszonozzam, maradéktalanul. Sőt, inkább tetézve. Hogy minden gondolatom ő legyen, hogy senki és semmi ne létezzen számomra őrajta kívül, a rabja legyek, és emésszen el lassan az iránta lobogó szenvedélyem lángja. Végül rájött – ahogy az a letartóztatásom után, a legutolsó kihallgatásomon világossá lett előttem –, hogyan érheti el a célját.
___Egy alkalommal megjegyezte, néha úgy érzi, valósággal menekülök a hegyekbe, talán éppen őelőle, és megkérdezte, mit szeretek a hegymászásban. Mondtam neki, hogy a kalandot, a megpróbáltatást, a küzdelmet az elemekkel, a veszélyt, és persze a lenyűgöző tájakat, az égnek törő, hófödte bércek komor, időtlen méltóságát. Erre azt mondta, örülnie kellene, hogy a vetélytársai néma, élettelen óriások, de attól tart, alulmarad velük szemben. Aztán másra terelte a szót.
___Egyre türelmetlenebbül vártam az újabb, és számomra minden addiginál nagyobb kihívást jelentő expedíciót.
___Amikor búcsút vettem tőle, némi meglepetésemre azt mondta, úgy érzi, jót fog tenni neki egy kis magány. Nem azt, hogy nagyon fogok hiányozni neki. Ebből okkal következtettem arra, némi megkönnyebbüléssel, hogy már nem kötődik hozzám annyira, mint korábban, miáltal bizonyára hamar túlteszi majd magát a szakításunkon, amit egy ideje már fontolgattam, szívből kívánva neki ugyanakkor, hogy igazi társra találjon, aki maradéktalanul viszonozni tudja majd az érzelmeit, a szenvedélyét.
___Jó egy hét elteltével érkeztem haza. Másnap találkoztunk, kedvenc kávéházunkban. Nem borult a nyakamba, mint azelőtt ilyen alkalmakkor mindig, csak egy diszkrét csókot nyomott az arcomra. Vidám volt, de egy kicsit visszafogott, tartózkodó – mintha valamit elhallgatna előttem –, amilyennek még soha nem láttam; sose palástolta, sőt számomra egy kicsit zavarba ejtő módon, szinte hivalkodón nyilvánította ki az irántam való érzelmeit, mások előtt is. A tekintetével, a gesztusaival, a szavaival, egész lényével. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is olyannak szerettem volna látni és tudni őt; egy kicsit tartózkodónak, titokzatosnak, egy kicsit megközelíthetetlennek. Akit újra és újra meg kell hódítani.
___Azt mondta, nem jön el hozzám, mert másnap vidékre utazik a munkája miatt, és korán kell kelnie. Nem is bántam, mert még nem pihentem ki az expedíció fáradalmait. Hazakísértem. Mielőtt elbúcsúztunk egymástól, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy megismerkedett valakivel, akit rokonszenvesnek talál, és aki komoly szándékkal közeledik hozzá.
___– Nagyszerű! – szaladt ki a számon, bár hirtelenében fel se fogtam igazán, amit mondott. Ahogy pedig felfogtam, apró fájdalom nyilallt a szívembe, szó szerint.
___– Azért találkozhatunk még – mondta egy sejtelmes pillantást vetve rám, miközben kinyitotta a kaput és belépett rajta. A kapu súlyos szárnya döngve csapódott be utána. Még most is visszhangzik a fülemben, mint a pokoljárásom kezdetét jelző mennydörgés.
___A rákövetkező napokban egyre inkább elhatalmasodott rajtam a szerelemféltés, és mindinkább szenvedtem a gondolattól, hogy elveszítem őt. Mardosni kezdett az önvád is meg a bűntudat, amiért jóval kevesebbet adtam neki, mint amennyit kaptam tőle, amiért nem tudtam igazi társa lenni, nem tudtam boldoggá tenni. Összezavarodtam, kicsúszott a talaj a lábam alól; sehogy se értettem, mit történik velem, a lelkemben, hiszen szakítani akartam vele, egyszeriben mégis úgy éreztem, vagy talán inkább rájöttem, mennyire fontos nekem, mennyire szükségem van rá. Nem bocsátkozom részletekbe a lelki tusáim, kétségbeesésem, önsajnálatom és önsanyargató képzelgéseim meghatározta kedélyállapotomat illetően; legyen elég annyit mondanom, hogy a pokolban éreztem magam. Azt azonban még nem tudtam, hogy a legmélyebb bugyra vár rám. Természetesen meg is látszott rajtam a zaklatottság, az étvágytalanság és a kialvatlanság.
___Egyre ritkábban találkoztunk. Mindig én kerestem őt – nem úgy, mint annakelőtte, amikor többnyire fordítva történt –, és egyre gyakrabban mondott nemet valamilyen ürüggyel. Furcsamód mégis jó hatással voltak rám a találkozásaink, általában kedvenc kávéházunkban. Közömbös dolgokról beszélgettünk, mint jó ismerősök, barátok. Olyankor úgy éreztem, hogy egy kicsit még mindig egymáshoz tartozunk. Mindannyiszor meg is fordult a fejemben, hogy azt várja, valljak színt és kérjem, sőt könyörögjek neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Ha így is volt, büszkeségemben nem tudtam megtenni.
___Mielőtt elbúcsúztunk egymástól az utolsó előtti találkozásunk végén, azt mondta, hogy komolyra fordult a kapcsolata.
___Sose kérdeztem az új „ismerőse” felől; így próbáltam leplezni, hogy gyötör a féltékenység, pedig talán éppen azért gyötört egyre elviselhetetlenebbül, mert semmit se tudtam róla, és emiatt óhatatlanul is idealizáltam a képzeletemben. Annak ugyanis, aki miatt ő elhidegült tőlem, a felfogásom szerint minden tekintetben különbnek kellett lennie nálam. Eléggé hiú voltam viszont ahhoz, hogy ezt elképzelni se tudjam. Ugyanakkor bármennyire hiányzott is nekem, bármennyire szerettem volna is, hogy visszajöjjön hozzám, tudtam, nem kezdhetnénk újra a kapcsolatunkat, mert nem bocsátanám meg neki, hogy helyettesíteni tudott valakivel. Lehet, hogy valójában csak emiatt, vagyis a hiúságomon esett sérelem miatt szenvedtem annyira. A nárcizmusom csapdájában vergődtem, fogalmazta meg később lélekbúvár cellatársam. Azt is mondta, hogy a magamfajta ember csak reménytelenül tud szerelmes lenni. (Sokat tanultam tőle a lélek rejtelmeiről.) Igen, valójában akkor kezdtem érzelmileg kötődni hozzá, amikor szembesültem azzal, hogy a helyembe léphet valaki. És minél inkább bizonyossá vált, hogy elveszítem, pontosabban, hogy másé lesz, annál inkább kötődtem hozzá, annál jobban szerettem. Végül már minden gondolatomat ő töltötte ki, a rabja lettem, és valósággal emésztett az iránta lobogó, reménytelen szenvedélyem lángja. A pokol tüze.
___Amihez képest az életfogytiglani börtönbüntetés a purgatórium lehet, gondoltam.
___Választanom kellett, amíg választhattam.
___Kíméletes voltam hozzá. Nem szenvedett, nem is tudta, hogy meg fog halni; gyorsan ható mérget kevertem az italába, amikor a megbeszélt időben eljött hozzám néhány „fontos holmijáért”. Fel se állt a karosszékből. Nekem pedig, mintegy varázsütésre, véget ért a pokoljárásom.
___Az ügyvédem tájékoztatott, hogy legfeljebb tizenöt év börtönbüntetést szabhatnak ki rám. A büntetlen előélet azonban enyhítő körülmény, a szerelemféltés meg bizonyos fokú megértéssel kezelt indíték. Ráadásul jó magaviselet esetén a büntetésem időtartamának jelentős csökkentésére számíthatok.
___Jó hatással van rám a purgatórium, a megpróbáltatások ellenére, vagy talán azokkal együtt. Valóban úgy érzem, hogy lassan megtisztulok, levezekelem a bűnömet. A tüskétől azonban, amit ő bennem hagyott, tudom, sose fogok megszabadulni: még a legutolsó kihallgatásomon megtudtam, hogy a bolondját járatta velem.
___Nem volt új párkapcsolata, még kilátásban se.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS