Via Giorgio de Chirico • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Via Giorgio de Chirico

 

8.

 

Vándorlások…

 

Álltam a szobor előtt, kezeimet összekulcsoltam, mintha imádkoznék… Pedig csak emlékeztem… Felrémlett bennem egy kamaszkori kísérletem… Egy írás, melynek címét a Syrius együttes híres dala adta: „Az ördög álarcosbálja” („Devil’s Masquerade”). Nyilván nem tudtam szó szerint idézni, de hullámzott bennem, hangulatok rohantak meg hirtelen…
„A szürrealizmussal együtt – mert mi mással ebben a világban – lassan tovább sodródtam, mégpedig újabb valóságcsokor felé. Olyan helyek – utcák és terek – felé, melyek látványa, megélése fej-elfordításra ösztökéli a felelősöket…
Arrafelé, amerre a nyomor, a szegénység, a korai halál, és a „züllöttség” uralkodik. De ki is a züllött ember? Költői kérdés… Na persze a „felső tízezrek” urai-elvtársai részéről nem létezik a kérdés.
Tizennyolc évesen kezdtem el hajnali sétáimat – sokszor egy akkori jó barátommal –, melyek során nyomornegyedeket, és úgynevezett „cigány tanyák” környékeit barangoltam be. Arrafelé jártam, ahol a legapróbbak voltak a fák, kiálltak gyökereik a földből, a legrögösebbek az utak, és a legkönnyebben kaphatók a lányok. Ilyetén élményeim okán szereztem be magamnak egy gitárt, és ezekről a helyekről, emberekről próbáltam a magam modorában énekelni, írogatni. Természetesen szó sem lehetett itt művészetről, és eszem ágában sem volt „művészetet csinálni”, hiszen féltem földi bíráimtól, mert már zsigerből éreztem a magukat és haverjaikat „kiválasztottaknak” nevezők összefonódott, számomra vállalhatatlan erkölcsű világát, ahová a magam fajták számára nincsenek bejáratok…
De itt voltak nekem a koszos utcák és terek, udvarok, sétányok, és a házromok, a maguk totális naturalizmusában, „primitív” népeivel. És, mint egyszerű emberke, akinek apja és családja is „proli” volt, úgy vérségi alapon, megszerettem őket.
Apám tanító lett és vallásos maradt, szinte gyermeki módon hitt Istenben. Többek között, bizonyára éppen azért, mert egész életét a bizonytalanság és az életveszély lengte át. Mit eszünk, mi lesz holnap, mikor visznek be katonának, mikor fogok meghalni, és mindezek mellett már 16 éves korában árva lett… Csak Isten segíthetett neki, és testvéreinek, egy olyan Krisztus, aki tényleg ott járt-kelt a nyomorultak mellett, és szinte beléjük lehelte az élni-akarás, amúgy egyre megvetendőbb érzését. Amíg Krisztus nem adja föl, addig ők sem… Ez nem a fényes székesegyházak, híres templomok színesre mázolt Krisztusa volt, hanem az a názáreti, falusi ács, aki sorstársai között élt.
Ha már a politikusoknak, és egyéb szélhámosoknak semmiféle érdekük sem fűződik az efféle nyomornegyedek felszámolásához, mert ilyen helyekre sohasem látogatnak el, akkor – úgy gondoltam –, hogy tényleg semmi más sem segíthetne, mint a regnáló társadalmi rendszerek teljes megszűntetése, és egy „harmadik, vagy negyedik utas” szisztéma bevezetése. Csak ott lehetne, és lenne helye annak a Kisztusnak, akit, éppen embersége okán feszítettek meg, és csak ott hinnének az emberek a boldogság égi-földi eljövetelében. De tudtam, hogy itt e Földön, ez megvalósíthatatlan…
Sokszor mormoltam magamban a „Miatyánk” néhány passzusát, de főleg azt, ami így szól: „…és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, és ne végy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…”
Mert valahol, mindenki kollaboráns ezért az iszonyatos nyomorúságos helyzetért, a történelemért… Itt, ezért is… De mit tehet egy magamfajta hülye, álmodozó kamasz, vagy poszt-kamasz? Hát semmit, és ha sikeresen „szocializálódik”, akkor már nem is akar, elfelejt mindent, amit el kell felejtenie, és vidám hülye lesz belőle…
Azokban az utcákban és azokon a tereken évszázadok felelőtlen szemétségeiről sivított a szél, évszázadok embertelenségei miatt zubogtak a sáros-koszos szennyezett patakok, évszázadok sötét demagógiái miatt ítéltettek halálra – hősire is – megszámlálhatatlanul, és fújták el gondolat-sötétítő szövegekkel az értelem és élet haloványan pislákoló lángjait. Egy petróleumlámpát a konyhában… Pedig; „…milyen szép a lángja!” (Omega). Itt nem kell országot és várost megneveznem…
És eszembe jut most néhány sor is, egykori kamasz-versemből: „Állok egy téren, mindegy, hogy melyiken, nincs ilyen tér s tán már nem vagyok én sem…”
De Chirico városában ugyanez lenne a helyzet?”
Aztán a hölgy és a fehér Doki láttán újra megeredtek az emlékek:

Mára már elcsépeltnek, frázis-érzetűnek tűnhetnek az ifjúság „romantikus” gondolatai, de…
„Sok volt a torz, nyomorék alak is azokban a „körzetekben”, ahová nővér és az orvos is viszolyogva lépett. „Ezeken úgysem lehet segíteni” – mondták nagy meggyőződéssel, hiszen jobbára „genetikailag is betegek”. Hát igen… „Még csak az kellene, hogy ezekről a helyekről kirajzanának! Akkor lenne kutya világ!” Hol? Ott, ahol már csak kutya világ van? És több a kutya, mint az ember? De legtöbb a kutya-ember? Épeszű ember nem akar beleugatni kutyaságaitokba…” Rettenetes volt…
Mert miféle emberinek mondott „társadalmi jelenség” is kapcsolhatja leginkább össze az évszázadokat, ha nem a nyomor?
Másik kérdés: kik a züllöttek, és kik a züllesztők? Mert úgy tűnik, hogy az emberiség „színe-java” mélységesen amorális, azaz; züllött. Nos, az már világos, hogy a mindenkori politikusok és pártrajongóik a legfőbb züllesztők. Vajon nem is tudhatnak emberi mivoltuk lényegéről? Bizony nem! Hiszen gondoljunk csak bele, hány milliárd embernek kellett, és kell jellemtelenné válnia ahhoz, hogy karriert tudjon befutni, vagy éppen csak napi egy zsemlére teljen… Nagyon korán rájöttünk erre… De bárki is mondja ezekre a rettenetekre, hogy „ez így van rendjén, ilyen a világ, ilyen az ember, ezen nem lehet változtatni” stb. … az mind embert tipró hazugság, önfeladás! És történelem…
És mit tehet egy fiatal, akinek „Jézus Krisztus a szupersztár”? Hát ír egy imát a jelennek és a jövőnek. Mindazoknak, akik elfelejtették az embert és Krisztust, a segítőt.”
Körülbelül így hangzott… Most már tényleg imádkozni kezdtem, s mormoltam magamban:

„Ugye Krisztus nem járok a legrosszabb úton.
Nem baj, ha fáj mindenem a szörnyű szenvedések láttán.
Talán az sem bűn, ha titokban szeretek valakiket.
Ha nem mindenben értek egyet szüleimmel.
Kérlek, segíts túlélni az életemet!
Kérlek, adj lehetőséget, hogy valamit tehessek!
Ugye Te is voltál szerelmes, és megvetettek érte!
Ugye Te is jártál ilyen utcákon, és sírtál az emberekért!
Tudom, mert Te is tudtad, hogy ezen a világon éppen a szeretet a bűn.
Kérlek, segítsd túlélni az életemet!
Nyisd fel jobban szememet, adj rám szenvedéseket, hogy cselekedhessek!
Mert azt már tudom, hogy: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”
Ámen.”

Most pedig itt állok Chirico városában, ahol nem találok embereket…

És mi van akkor, ha a Doki mellett ott volt egy ideig a fehér, halott nő, és Őrá mutatott, hogy „Nézzétek mit tettetek!” – Lehetséges ez is, mint bármi más – nyilalt belém…
Elbambultam, de hirtelen, mintha egy szózat szólt volna hozzám… „Belső hang” lehetett, vagy mi…

„Egyszer majd felpattannak a koporsók fedelei, és kizúdulnak belőlük a okok és következmények szövevényes hálózatai, a megújulásra képtelen és a veszettül táncoló érzelmek süvítései, szinte belesüketül az elme, érvényét veszti a megszokás, bebifláztatott realitás-halmazok válnak porrá és hamuvá, trónfosztást szenved minden „realitás”, majd hirtelen kimerevedik egy kép, egy látomás, de jöhetnek gondolás-látomás folyamok is, s közben zuhognak a tantuszok, és ez nem más, mint ébredés, felébredés, megigazulás… Ne félj, nem vagy bolond, csupán „átlátsz a szitán”… Bizonyára nem ismernél rá tulajdon apádra, de nem csodálom, hiszen kinek nincsen fátyol a szemén fizikai életében? Ott, ahol kilóban mérik a sót és végességben a létet, ott alig élhető meg, és nagyon nehezen – „érthetetlenül” – fejezhető ki az, ami nem más, mint az „εντελεχεια”. Aludj jól!”

Giorgio de Chirico festménye

Alszom tán? Lehet. Remélem…

Nézd! Ott tűnik el az idő!
Arcodba csapódik egy hang, végig simít a szivárvány.

Zenezajok közelednek a széllel.
Fordulj meg gyorsan, hogy sárgás csóvák pásztázzanak át jövőt és múltat!

Ott valahol messze, minden kék.
Távol, hol anyám és kedvesem ülnek a felhőkön.
Onnan áramlik felém az örökkévalóság.

Nézz egy madár szemébe, ha elsurran feletted,
és meglátod a távol végtelen csendjét,
melybe belezúgnak az emlékek harangjai.

A messzeség: szívhang.
A messzeség: lélek-csobbanás, időszakadás, örökkévaló muzsika.

A messzeség: mi vagyunk

„Nézd az ébredőt, visszatér,
ringó csónakán partot ér…” (Omega: „Szvit” – részlet).

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Via Giorgio de Chirico”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés