Nem tudtam én azt, jaj, előre,
hogy’ kell vigyázni az időre,
hogy az évek sebes folyása,
olyan, mint kövek zúdulása,
és hullnak rám a percnyi évek,
míg utamon tudatlan lépek…
Mi szép vízinövénynek látszik,
azon a méreg kivirágzik,
és hull a kő ragacsos sárral,
s vállalni kell, bár görnyedt háttal!
Már annyi kő borítja vállam,
hogy magam is sziklává váltam,
szívem rideg, hideg koporsó…
s jön már a kő, a nagy, utolsó!
Hozzászólások