Alázkodó és gyalázkodó
pillanatok verődnek csörögve,
pörögve és röhögve,
mint fogunkhoz a garas.
Minden hájjal megkent,
mézes-mázas nyelvek nyalnak
tisztára maradékért lábast,
míg tótágast állva vár a nyakas.

Sunyít, ki lát, büszke a tetten ért,
senkit csúcsra löknek, küzdő fel sem ér,
varázslat lengi körbe, meg áhítat,
máza átitat, értéke csupán fabatka.
Amikor a gőg már-már az égre tör,
legelőjén bőg sok jól tartott ökör,
túl a villanyos kerítésen fű egy szál se,
égből se hull már falatka manna.

Lehetne és talán mehetne is,
tudnivaló, hogy tág ez a világ,
de nem mindenütt altat el délibáb,
lassan abból se kapni szeletet,
jut, ha nem is olcsón, de lesz helyed,
pár szó, s ki elereszt, tán egy fakereszt,
borostyán-idő körbe fon, nem ereszt,
míg marék hazává lesz a hazaszeretet.

Megosztás

Tweet